CsengerMálna 5.

Akkor hát legyen üdvözölve mindenik hűséges és kitartó olvasó, aki eddig részt vett Csengerben tett jókora kirádulásunkon, aki viszont csak mostan kapcsolódik a folyamatba, az hadd tudja meg mit veszített. Akkor most valóban következzen a befejező rész. Azzal zárult az előző epizód, hogy ígéret lett téve, a város megtekintése után Málnabácsi emlékeiből meglehetős szertelenséggel elobukkanó személyek lesznek felsorakoztatva, az alábbiakban. Ha valaki bármiféle logikát és fontossági sorrendet próbálna ezen személyekkel kapcsolatban keresni, annak mérhetetlen csalódás jut osztályrészül, ugyanis még a legnagyobb jóakarattal sem lehet semmiféle kapcsolatot felfedezni köztük, azonkívül, hogy valamennyien Csengerben élnek, vagy éltek valaha. Úgyhogy tessék szíves mindenkinek ennyivel beérni. Ha pedig véletlenül akad olyan olvasó, ki szintúgy csengeri, annak minden bizonnyal ösmerősökként köszönnek be az alábbi szereplők. A helyzet az, hogy mivel hálisten' elég szépszámú a lakosság, így még Mb. időnként bő levet eresztő beszélőkéjének kereteibe sem férne bele, hogy mindenkivel interperszonális kapcsolatba legyünk kerülve, ha csak virtuálisan is, ezért lesz ilyen szeszélyes ez a rész. Mb. semmit nem bízott a véletlenre, hanem mint igazi írástudók, nem volt rest jegyzeteket készíteni, ha éppen valami vagy valaki bevillant neki a múltból. Csípkodjuk ki hát a kalácsból a mazsolát, azaz lapozzunk bele a jegyzetekbe, és kezdjük az első névvel, mit ottan találunk.

 

Hogy rögtön a bohémabbik oldalán ragadjuk meg a populációt, kezdjük néhai Tóth Imre bácsival, ki a falu legjópofább alkoholistája volt, míg végül át nem igazolt az égi kocsmákba. Nevezhetnénk derék borisszának is, de hűtlenek lennénk az igazsághoz, ami csúnya dolog, mivel nem csak a szőlő levét favorizálta, hanem minden egyéb más folyékony tudatmódosító hatására képes volt átváltani a hiperrészeg állapotba. Számtalanszor virradt rá a nap valamely kies árokparton, errefelé úgy szokják mondani ezt az állapotot, hogy „a biciglijével takaródzott". Néha kicsit ziláltan került elő és ilyenkor úgy nézett ki, mint akinek nem nyílt ki az ejtőernyője, ám a kapatosak istene megvédte őt minden különösebb természeti és fizikai károsodástól. Érdekes módon, ha józan volt, ami nem túl sűrűn fordult elő, majdnem mogorva kis öregember volt, ám ha sikerült (és gyakran sikerült) lesóhajtania bármilyen alkoholszármazékot, rögvest megismert és harsány „Csu!" kiáltással üdvözölt mindenkit, nagy szeretettel volt iránta és nem kellett sokat unszolni, hogy kalandjairól, viselt dolgairól szóló történeteit igen hatásos és élvezetes stílusában prezentálja. Leghíresebb és azóta szállóigévé lett mondása akkor született, amikor egy őszön valamilyen végzetes félreértés folytán valahogyan hozzákerült az almatermés ára, aminek aztán annak rendje és módja szerint el is látta baját, majd ekképpen jelentkezett be asszonyánál: „- Ilonkám, olybá vedd, mintha az alma meg se termett volna!" Az egyébként sokat próbált Ilonka néni reakciója az olvasó ragyogó fantáziájára van bízva.

 

Ha egy kicsit még a habókosabb site-nál kívánnánk maradni, feltétlenül meg kell emlékeznünk Lonci néniről, ki Mb.-éktól nem messze éldegélt. Becsapnánk az olvasót, ha most azt állítanánk, hogy egyedül, mert család hiányában igen népes macskaállománnyal vette magát körül, hogy szám szerint mennyivel, azt még a skaccok szaporodási mutatóinak ismeretében, valamint a néni meglehetősen introvertált életmódját belekalkulálva is nehéz lenne meghatározni, de a létszám tetemes volt annyi szent. Bizonyos, hogy rosszul nem élhettek a macskák, mert Mb. többször szemtanúja volt, hogy ellátmányként az ABC-ből gépsonka lett számukra napi betevőként kiutalva, ami már akkor sem volt olcsó mulatság. Egy Karcsi nevű kakasról is szól még a fáma, ki szintúgy Lonci néni társa volt a magányában. Sőt társa volt - a macskákkal együtt - halálában is, hiszen ők őrizték napokig padlón fekvő porhüvelyét, amikor odaátra költözött és szemtanúk szerint bizony nem volt túlságosan lélekemelő a látvány, miben megtalálóinak része volt, mert a dolog nem nélkülözött némi horrorisztikus felhangokat sem, mitől meg lesz kímélve az olvasósereglet, már csak kegyeleti okok miatt is. Azt azért el lehet képzelni, hogy mekkora „illatot" gerjeszthetett a sok macska néhány napos végterméke. Hogy aztán a gazdátlanul maradt állománynak hova fordult a sorsa, arról már nincs megbízható információ, bizonyára elszéledtek, ám félő, hogy Károly végzete, egy konyhában, valamilyen zománcozott edényben teljesedett be, zöldségek és mindenféle fűszerszámok társaságában, hosszúmetélttel.

 

Ha kicsinkét most az oktatási szekció felé kalandozunk, nem beszélhetünk úgy a csengeri középiskoláról, hogy ne említenénk meg a gimnázium egykori igazgatóját, kinek áldásos tevékénységét Mb-nak is volt szerencséje élvezni. A tanulóifjúság által nemes egyszerűséggel csak „Aranyembernek" titulált Fábián Laci bácsinak Mb. személy szerint is hálás, mivel alighanem az ő keze is benne volt, hogy amikor az ominózus oroszkönyv széttépési akció miatt a néhány buzgó mócsing nem akarta őket érettségire engedni, valahogy mégiscsak elsimult a vihar és sikeresen maturálva lettek, de majdnem biztos, hogy a diri bácsi nélkül nem ment volna a dolog ilyen simán. Ha valakinek feltűnne a névhasonlóság a Helytörténeti Múzeum megteremtőivel, az nem véletlen, ugyanis apáról és fiairól van szó. Arra is mérgeket lehet venni, hogy amit e három kiváló lokálpatrióta nem tud Csengerről, azt valószínűleg nem is érdemes tudni.

 

Sajnos, Farnas Béla bácsiról már csak a néhai jelzővel beszélhetünk, ki a helyi elemi iskola tantestületének volt évtizedekig oszlopos tagja. Róla meg az kattanik be, hogy volt neki egy, már sok évvel ezelott is özönvíz előttinek minosíthető Moszkvics nevű gépjárműve, aki igazán kiváló egészségek örvendett, ami nem is csoda, ha tudjuk, hogy a gép csak jelentősebb vasár- és ünnepnapokon lett előállítva a garázsból. Hogy akkor sem lett igazán igénybevéve bizton állíthatjuk, mert a harminc kilométerrel való száguldozást már akkor sem minősítették tartós terhelésnek. Viszont azt még az ellenségei sem állíthatták soha róla, hogy Béla bácsit fékevesztett száguldozáson csípte rajt a közúton tüsténkedő hatóság.

 

Szintúgy néhány házzal odébb lakott Mb.-tól, csak a másik oldalon, pont a sikátor mellett, átellenben Boros kováccsal, Gajzágó Jenő doktor. (Tőle leste el azt a hasznos ötletet, hogy ásáskor egy vedret tart maga mellett, a talajból elobukkanó mindenféle szemét begyűjtése céljából, mely ezúton van ajánlva minden földtúró társnak.) Emlékei szerint a langaléta doktor, aki egyedül élt, meglehetősen régimódi térdnadrágban és hosszú harisnyában karistolta a település utcáit, ha egyáltalán kimozdult, már akkor is roskatag házából, mert már jó régen nem praktizált. Kicsit Karácsony Benő Éberelein doktorához hasonlíthatnánk, ha mindenáron be akarnánk sorolni valahová. Természetesen, mint a sorból kilógót, őt is kissé habókosnak tartotta a falu népe, ám hogy mennyire nem úgy volt, arra Mb. is tanú, akinek öccsével együtt sikerült néhányszor kicsit közelebb kerülni hozzá, beszélgetni vele s ezáltal a kívülállók számára nem látható tulajdonságaira lelnie. Egyszer még helyből távolugró versenyre is kihívta őket az élemedett korú doktor. Házának szobái a háború előtti időkből valamilyen csoda folytán megmaradt holmikkal és bútorokkal, jó ízléssel voltak berendezve, amit halála után rekord gyorsasággal hordott szét egyrészt az örökös-sereg, másrészt a falu erre vágyó tagjai. Mb.nak sikerült két szatyornyi mindenféle dokumentumot megmenteni az enyészettől, amit aztán a múzeum létrehozóin keresztül visszajuttatott az arra jogosult famíliának. Előtte végig lettek böngészve a papírok és egy meglehetősen érdekes, fordulatokban bővelkedő életút bontakozott ki a papírok nyomán szeme elott.

 

Maradva az egészségügyi régióban, most éppen Bóna fogdoktor képe ugrik be, aki szintúgy szomszéd volt, kertszomszéd, ám ez sem akadályozta meg Mb.-t abban, hogy ne töltse el rettegéssel az, ha a rendelőnek csak a közelébe került, arról pedig, hogy milyen megpróbáltatást okozott mindkettejüknek egy vizsgálat, horribile dictu egy foghúzás, bizony lehetne mesélni hosszasan, főleg dr. Bóna és az asszisztense idegei lettek alaposan megcincálva, ifjonti páciense nem túl gyakori, ám annál intenzívebb hisztizése okán. Fátyol borult ezekre a dolgokra, amikor tavaly nyáron csak a szépre lett emlékezve, hosszú évek után a Csengerből Elszármazottak Találkozóján újfent egymásra talált orvos és kliense.

 

Ha szavazást rendeznének a városban valaha élt legnépszerűbb ember címéért, alighanem dobogós, ha nem a legelső helyen végezne néhai Hubay Barna doktor úr, akinek a helyi és a környékbeli népesség jelentős hányada köszönheti megszületését, ugyanis amíg az agyatlan hatalmasság meg nem fosztotta Csengert a járási székhely címtől, bizony még szülőotthona is volt, mégpedig a jelenlegi polgármesteri hivatal helyén, a csodálatos ősplatánok közötti parkban. Nos, itt volt fogorvos a mindenki által csak Barna bácsinak hívott nagytudású és nagyműveltségű ember, aki ugyan az oktalan döntés után kénytelen volt elhagyni a települést, de akit mindig csengerinek tekintettek és tekintenek az itteniek, amit Díszpolgári kitüntetése is bizonyít. Cím méltóbb személyhez még nem került. Sajnálatos módon ő is eltávozott az idén tavasszal, s már az égi rendelőkben vizsgál. Utolsó útjára a valaha általa dirigált Csengeri Férfikar még élő tagjai által előadott dalok is elkísérték.

 

Van még egy olyan személy, kiről legendaszámba menő történetek járnak s nem más ő, mint a rendszerváltásban megboldogult Tsz, hajdani első embere, Simon Péter. Nem az akkori felfuvalkodott hatalmasságok közé tartozott, hanem ahogy szokják mondani: a nép egyszerű gyermekéből lett azzá, ami lett. Furtonfurt megállították, nem tudott úgy végigbringázni az utcán, hogy valaki a tagságból valamilyen ürüggyel fel ne tartotta volna, de nemigen volt példa arra, hogy bárkit is elhajtott volna, ha az nyakába akasztotta problémáját. Ázsiója akkor is csak kismértékben csökkent, amikor Csenger arra ébredt egy szép napon, hogy a Tsz elnök nélkül maradt, mivel hősünk valamilyen oknál fogva besokallt és ha szívet nem is, mindenesetre hazát cserélt. Mb. úgy hallotta, hogy valamiféle anyagi dolgok is játszottak az ügyben, meg hogy sokszáz birka ára is útra kélt vele együtt, tán a Szentföld irányába, ám lehet, hogy ez csak irigyeinek mendéje és mondája.

 

Ha időben nem is, mindenesetre térben ugorgyunk egyet és látogassunk el a városnak arra a részére, amely minden általa ismert és ismeretlen településnek lehető legszélén található, azaz a cigánysorra. Illetve néhány lakója lép színre, akihez Mb.-nak emlékei fűződnek. Először vegyük sorra azokat, kikkel néhány évet lehúzott az általános iskolában. Például a Bandula lány, aki miután a tanítónő feltette a kérdést, hogy ki rendelkezik kettő keresztnévvel, rögvest rávágta, hogy ő, mégpedig úgy hívják, hogy Gabri és Ella. Testvére Sándor volt, ki ugyan idősebb volt de valamilyen oknál fogva mégis egyazon osztályba jártak. Vagy a derék Kerekes Vilmos, ki egy alkalommal elunván magát számtanórán, más elfoglaltságot nemtudván kitalálni magának, elővette fiúi ékét, és azzal kötötte le magát, amit egyik osztálytársa kiszúrt, jelentkezett, felállt és ekképpen szóla: „Tanító néni, Kerekes Vili elővette a ...!" Na, akkor itt és most újfent lehet találgatni a kifejezést meg a reakciókat is! Úgy a tanerőét, mint az osztályét.

 

Hogy ne csak az ifjúság legyen felvezetve, említsük meg a csak Böndos Kati néven ismert Marozsánnét, aki nevét jellegzetesen masszív alkatáról nyerte, és aki nagyszámú gyerekét meglehetősen szikár életkörülményei ellenére tisztességben és tisztaságban igyekezett felnevelni. Rendszeresen megjelent Mb.-éknál is, hol mindig jutott neki elvitelre némi élelem, meg néhány ruhadarab mit Mb.-ék kinőttek és kisvártatva valamelyik gyerekén lehetett viszontlátni. Dereng, hogy akkoriban valahogy más viszonyok uralkodtak a magyar-cigány kapcsolatban. Persze, hogy nem volt akkor se nagyon egymás keblére borulás, sőt voltak néha kisebb balhék is, de borszíne miatt soha senki nem lett véresre verve, aki akart akkor is keményen dolgozott, aki meg nem az most sem. Sokan jártak innen is a legendaszámba menő, ám akkor még kevésbé romantikusnak tűnő fekete vonattal a fővárosba dolgozni. Voltak persze olyan események, melyek nemkívánatosak voltak, például amikor tetűvizsgálat és sajnos találat során az osztályból néhányuk kopaszra lett nyírva, de azért ebbe nyugodtan bele lehet kalkulálni a Dankó utcai akkor még kevésbé rendezett higiénés viszonyokat.

 

A zenész szekció sem hiányzott, az Étteremben a mindenki által tisztelt Poncók Béla bá húzta a száraz fán a vonót, amit halála után szintúgy Béla nevű fia örökölt meg. Érdekességként, meg hogy az etológusok is legyenek valamennyire elégítve, megemlíthetünk néhány érdekesnek tűnő nevet, mely errefelé honos: a már említett Marozsánon és Bandulán kívül, Lingura, Tejfel, Vaszil nevű családok is éltek, élnek ehelyt.

 

És akkor még nem is lett szólva a helységben fellelhető rengeteg ragadvány-, gúny-, és becenevek tulajdonosairól, de azért néhányat csak az íze és az emlékek kedvéért említsünk meg: Rizsu, Lúbur (alias Luda), Bubó, Fityók, Vicsiri, Hitler, Fige, Bigu, Pipu, Cicces, Centi, Taki, Firum, Kismutató, Kapi, Kuki, Lajám, Tostao, Rabló, Csúcstitkár, Szálka. Sokan, nagyon sokan vannak még Mb. emlékeinek tarsolyában és nagyon nem is kellene benne turkálni, hogy rengeteg részlet kerüljön még napvilágra róluk. Tudna bőven mesélni legkedvesebb szülőhelyéről, rengeteg minden és mindenki kimaradt ebből az egyéni szemszögből szemlélt bemutatóból, ám az már az elején jelezve volt, hogy egyáltalán nem a teljességre való törekvés vezette kezeit a billyentyűzeten.

 

Befejezettnek nyilváníthatjuk hát a Csengerben tett meglehetősen hosszúra nyúlt kirándulásunkat. Aki még ennél is többre kíváncsi, avagy nem hiszi, annak szó szerint ajánlva van a népmesei fordulat, melyszerint járjon utána.

 

málnabácsi