I don't have to do a dawn thing
but stay black and die
(Martin Okasili)
Mivel illik betartani az ígéreteket, még Málna bácsinak is a sajátját, ezért ismét itt van velünk, idegenvezet bennünket és vele együtt vetődhetünk belefele újra abba a fergeteges élményzuhatagba, melyet csengeri kirándulásunk kínál. Arról ugye már korábban volt szó, hogy a helység a Mátészalkával alkotott tengely innenső végén helyezkedik el.
Csakhogy nem volt ez mindig így. Nem volt mindig a világ vége, honnan lábát lóbálhatja lefele az ember, mert innen aztán már sehova, nem kerülték el az utak sem, hajdanán volt hídja is neki, sőt, amikor még jóval nagyobb volt kies honunk, akkor bizony a tengely sem féltengely volt, hanem jóval tovább tartott és a hely kvázi összekötő kapocsként létezett a szatmári régióban, mégpedig a Szatmárnémeti (Satu Mare - hátha odaát is olvassák ) és M.-szalka viszonylatban. Néhány hónapokkal ezelőtt lett megünnepelve az a világviszonylatban is jelentős évforduló, amikor kilencven évvel ezelőtt zakatolt be a gőzpöfögészeti előrelöködönc a község állomására. Bizony, akkor még nagy eseménynek számított, ám engedtessék meg Mb.-nak kevéske pikírt megjegyzés, miszerint, ha a sebességből messzemenő következtetést akarna bárki levonni, akkor alighanem arra a konklúzióra jutna, hogy valószínű még mindig kilenc évtized előtti masinák csattognak a síneken, ugyanis a Mátészalka és Csenger közötti táv, a mintegy harminc kilométerek teljesítése egy teljes órájába kerül, a vasparipának csak kellő mennyiségü jóindulattal aposztrofálható egyszál piros motorkocsinak. Valamikor, még a klasszikus motorvonatok idejében a valódi fapados vagonok mellett, illetve mögött első osztályú kocsik is voltak, fel lehetett férkőzni az első kocsiba is, amely magába foglalta a motort mely vontatott, ugyanakkor utasokat is szállított. Már ha volt valaki olyan merész, hogy itt kívánta eltölteni az utazásra szánt idejét, ugyanis a hangszigetelés eléggé gyerekcipőben járt annál a típusnál, ezért szót váltani jobbára csak ordítva lehetett, vagy a türelmesebb népek kivárták a következő megállomást, és az ott eltöltött rövidke időben beszélték meg dolgaikat. Nem mindenütt kerít ám a Magyar Királyi Vasút túl nagy feneket ebben a régióban az állomásoknak, például Pátyodnál mindössze egy, a település nevét hirdető tábla nyújtja az összes komfortérzést az arravetődőknek.
Mostanában lehet hangokat hallani, amelyek arról szólnak, hogy esetleg újra vissza lesz állítva a szárnyvonal, és régi fényében fog csillogni a három város között nyújtózkodó sínpár, mintegy kiiktatva a határok okozta szeparációt, de valószínű, hogy ahhoz még sok szennyvíznek kell lehömpölyögni a Szamoson, mert a terv szép és nem minden haszon nélkül való, ám malmok errefele is lassun őrlenek.
Ha átalhaladunk a most még csak végállomásba torkolló sínen, rögtön meg is vagyunk érkezve a vásártérre. Eredetileg nem ezen a helyen zajlottak le a minden hónap harmadik péntekjére kijelölt vásárok, mely jogot nota bene 1388 óta birtokolja a helység. Régebben - legalábbis ameddig Mb. memóriája időben vissza tud hajlani - a temető melletti területen lettek megtartva, éppen ott, ahol most a cipőgyár egyik épülete áll. A vásárok mindenhol jelentős rendezvénynek számítanak, nincs ez másképp itt sem, ám régebben sokkal nagyobb súllyal bírt a település életében, az OÁK (csak a tájékozatlanabbak kedvért: országos állat- és kirakodóvásárt fedez a rövidítés) olyannyira, hogy a vásárok napján pl. a boltok is korábban zártak, mint egyébként. A kádárizmus éveiben, miben a krónikás is felcseperedett, a nem kifejezetten piacorientált kiskereskedelem mellett azért ez inkább volt szívás, mintsem eksztázist kiváltó állapot (legfeljebb nem így nevezték), mert ha mondjuk, valaki elfelejtett reggel, munkába menet kenyeret venni, az legközelebb csak szombaton pirkadatkor tehette jóvá hibáját, mert fájrontkor bizony már csak a lehúzott redonyökkel nézhetett szembe. A mostani vásártér helyén pedig nem más objektum terült valaha, mint a focipálya. Klasszikus felállás a faluvégen: futballpálya, vasút, országút, ami a közeli Csengerújfaluba kormányozza az odavágyót.
A vásárok úgy zajlottak, ahogy alighanem mindenütt az országban. Jöttek a vásárosok hajnalban, vagy még éjjel és kipakolták mindazt amirol úgy gondolták, hogy a hely lakói csak és kizárólag arra spórolnak előző vásár óta. Természetesen a kereslet és kínálat már akkor sem mindig találkozott, de ez nem okozott különösebb traumát egyik félnél sem, és többnyire mindenki megtalálta számítását, ha adott alkalommal nem is, akkor a következő míting alkalmával. Lehetett kapni mindent, kakasos és csavart nyalókától és választási malactól kezdve similabdán, fateknőn, tésztaszűrőn keresztül kacsintós pénztárcáig, lacipecsenyéig és sült hurkáig. A gagyi már akkor is országolt, de akkor még legalább nem ordított egymás mellett a trépublik, zombidzsimi meg a hupikék, mint teszi azt manapság. Persze, ez bizonyos technikai hiányosságnak is betudható, ám azóta sajnálatos módon már e tájegység is pótolta elmaradását, sőt naprakészen lépést tart a modern trenddel. M.b. és néhány hasonszőrű társa, ha éppen el tudott lógni az iskolából, némi ragacsos édesség mellett általában műanyag kovboj és indián figurákat vásárolt, hogy aztán megfelelő mennyiségű harcossal bármely vadnyugati csatát képesek volt szimulálni. Késobb kora előrehaladtával már profilváltás következett, és inkább az akkoriban divatos és menő bandák képeit vásárlotta előszeretettel. Az eleinte csak hirből vagy a Szabad Európából ismert társulatok materializálódtak számára ekképpen a külhoni újságokból kifotózott hatszor kilences papíron.
A várost jószerivel mindenfelől almáskertek határolják, azaz csak határolták, egészen addig, amíg az itt élőknek is feltűnt, hogy az almát, amit tőlük fillérekért felvásároltak, a nem is túl messzi városokban már sokszorosáért vesztegetik. Már ha sikerült valahogy az egész éves munka eredményét valakinek elkönyörögni. Az átkosban még volt rá esély, hogy ha nem verte el a jég, nem lepte el a fuszik, időben le lehetett szedni, vagyis ha nagyjából minden klappolt, hogy a muszkák nagykegyesen átvegyék, és ha nem küldtek vissza minőségi kifogásokkal egész vagonnyi szállítmányokat, még pénzt is látott éves kínlódásából a termelő. Azóta mint sok más, ez a piac is elmúlt a gengszterváltással, csak azt nem lehet tudni, hogy odaát, honnan vesznek almát az egykori elvtársék. Manapság hálálkodva kulcsolja imára kezeit az, akinek sikerül a metszés, az akárhány permetezés, szedés után bagóért, lének elpasszolni almáját. Szedésről persze már rég nincs szó, a gyönyörű gyümölcsöt csak elvétve lehet eladni normál almaként, manapság egyszerűen lerázzák a fáról és közönséges necczsákokba dobálva indul útjára.
Rendszeres őszi elfoglaltság volt, hogy a falu iskolái mozgósítva lettek, a hatalmas mennyiségű termés szedéséhez. Testületileg kivonult a gimnázium is, hogy egy hétig ne legyen gondja a tanulásra. Igazából a szüreteléssel se nagyon törődött a diáksereglet, mert a leszedett mennyiség ellenértéke még jóindulattal közelítve sem verdeste az egeket, így bizony a konténerekbe gyűjtött alma minősége is sokszor adhatott volna okot a fentebb már említett szláv illetoségű nép képviselőinek jogos elégedetlenségre, a szállítmány átvételekor. M.b. nem mulasztja el soha megemlíteni, ha valamikor katonai élményei szóba kerülnek, hogy anno a zalai fővárosból nem átallották őket egészen Csengerig fuvarozni egy rozzant Csepelen, csak azért, hogy kivegyék ők is részüket a népgazdasági munkából. Ha most valaki azt akarná kérdezni, hogy mi volt a ráció abban, hogy többszáz kilométert furikáztak ősz végén az ország egyik végébol a másikba, az valószínű, hogy kénytelen lesz beérni a sematikus: Nem tudom - válasszal. Mire öreg bakák lettek, már rég leszoktak arról, hogy a seregen belüli dolgokban bármiféle ésszerűséget keressenek. Beérték avval, hogy hál'isten ott vannak ahol, volt koszt, kvártély, M.b. meg néhány környékbeli társa jóvoltából reggelente jófajta almapálesz, oszt elvoltak, mint a konzerv.
Mint említve volt, sajnos egyre inkább elveszti a környék a valaha volt híresen jó almatermelői jellegzetességét, miután egyre többen intenek be az almázásnak és inkább fájó szívvel kivagdossák az ősalmásokat és állnak át más, szerintük nagyobb haszonnal kecsegtető áru termelésére, mondjuk uborkázni kezdenek, vagy gabonában látják a megváltást, mindaddig, amíg egy kiadós jégeső el nem veri mindenüket és döbbennek rá, hogy kezdhetnek mindent elölről. És kezdik is újra, mert az itt lakó emberek nem tudnak létezni, élni a föld nélkül, még akkor sem, ha ez most amolyan kisgazdi propagandának hangzik, mint ahogy természetesen nem az, csupán arról van szó, hogy M.b. ismeri az ittenieket. (A sértéseket meg különben is nehezen turi.)
Ha visszabandukolunk a központba és kissé elpilledtünk, és vennénk magunkhoz mindenféle frissítőket, egészen biztosak lehetünk abban, hogy számtalan lehetőség kínálkozik az aktus véghezvitelére. Minden rendű és rangú vendéglátóipari alegységet fedezhetünk fel városszerte. Betekinthetünk pl. Elza Gerendás Kocsmájába, ami pontosan az amit nevéből kihallani, vagyis egy olyan krimó, ahol a mennyezeten gerendákat figyelhetünk meg, és amit egy Elza nevű hölgy üzemeltet. Hasonlatos az állomás felé vezető utcán Tintás kocsmája is, ha még megvan, amit a (nomen est omen) nem éppen aszkéta életmódot folytató illető birtokolt. Sok más érdekességet nem kínálnak ezek a helyek, és a többi hasonló céllal működő műintézmény, itt is lelhetünk érdekes arcokat és viszonylag emberközeli árakon rúghat be az arra áhítozó. A város szívében lelhető fel a közönséges kocsmák sorából sokáig kimagasló Presszó, amely a kulturáltabb, élő zene melletti lerészegedés templomaként funkcionált hosszú évekig. Fénykorát Vilike néni vezetése alatt élte, amikor még igazi grogot is kérhetett és kapott is az, aki tudta, hogy mi fán terem a lángoló ital. Málna bácsiék mivel kiművelt emberfők voltak, gyakorta éltek ezzel a kiváltsággal, elkápráztatva ezzel a Rejtő-regények olvasását hanyagoló többi vendéget. Az idomacélból és némi plasztikszalagból applikált térelválasztóknak köszönhetően némileg szeparált asztaloknál múlhatott velük az idő, s ha kifogyott előlük a tudatmódosító, a falra gyógyított lámpácska fel-le kapcsolgatásával kértek továbbiakat a személyzettol, majd kellő állapotba kerülvén ugyanezen eszköz igénybevételével lett ismét odainvitálva a személyzet arra hivatott tagja, hogy a közöttük lezajló pénzügyi tranzakció révén számlájukat rendezettnek tudják.
Azért nem mindig grog révén sikerült jobb kedvre hangolni magukat, ám a választék, hála a szocialista piacgazdságnak, soha nem okozott semmiféle bőség zavara állapotot, ám sikerült M.b-val majdnem egy életre megutáltatni a Debrői Hárslevelűt, mely szinte az egyedüli fogyasztható bornemű volt Csenger-szerte, nem említve most a más kategóriába nevezett Kocsis Irmát és a Durbints Sógort. A Presszó sajnos manapság már csak egy a sok egység közül, többszöri külső és belső dizájn átalakítás és üzemeltetőváltás után és ellenére régi fénye erőst megkopott, varázsát rég elvesztette, egyetlen, M.b. által ismert hasznos és pontozható funkciója az, hogy néha össze lehet benne futni Megyesi Gyuszival, kivel régebben oly jókat dumáltak és italoztak. Sajnos, ezek az alkalmak egyre ritkábban következnek be, okait ne firtassuk. Van még számos hely, hová iszogatni, beszélgetni vágyó betérhet. Tekintsünk most el a mindenféle diszkók és hasonló feladatot teljesítő egységek ismertetésétol, ugyanis M.b. kora okán nem jár efféle helyeken, így nem tudhat kimerítő információkkal szolgálni róluk, de ha valaki ilyetén szolgáltatást igényelne, nem marad vágya kielégítetlen, mert a város jó érzékkel rendelkező vállalkozói ezeket a lehetőségeket sem hagyták kiaknázatlanul.
Neuralgikus pont, hogy a városban még nem nagyon van olyan hely, hová bemehet az, aki nem csak szomját kívánná oltani, hanem valamiféle szilárd halmazállapotú anyaggal is ki szeretné bélelni magát az arra vágyó. Valamikor beérte az éhező a Klári néni által sütött lángossal, vagy a tejboltban öt forintért vásárolt, korsóba kimért fél liter tejjel és bucival, ám ma már Klári néni egyrészt nem süt lángost, legfeljebb otthon, másrészt a tejbolt régen megszűnt, pedig nagyszünetben, a gimitől egypercnyire tartózkodó üzletben igen jól esett a hideg tej meg a friss péksüti. Úgyhogy van még ezen a téren pótolnivaló, annál is inkább, mivel a hajdanvolt Szamos étterem (hogy is hívhatnák másképpen?), ahol valaha lehetett még ebédelni is, napjainkra közönséges játékteremmé degragdálódott, csillogó lámpákkal és a ma oly divatos lila színűre pingálva, ami nem biztos hogy a város érdekeit szolgálja, de mint tudjuk, a pénzt nem mindig a többség érdeke vezérli.
Az új étterem ugyan enyhítni látszik a probléma súlyosságán valamit azáltal, hogy a közétkeztetés mellett felvállalja az előfizetéses ebéd szolgáltatását, de azt ugye haza kell vinni, otthon megmelengetni a gázon, elmajszolni, és az igénybevevőnek megint csak nem adatott meg az az öröm, hogy nem neki kell elmosogatnia. Akkor meg akár már főzhet magának is. Talán enyhít valamit ezen hiányosságokon a Barcsay Panzió meg a Virág Presszó és a zsírúj Schuster Hotel, ám mielőtt a talán nem is túl távoli jövoben remélhetőleg felfele ívelni kezdene majd az idegenforgalom, nem lenne baj, ha egy arra hivatott vállalkozó, ki hallott már valamit harangozni az igényes falusi turizmusról, lecsapna a lehetőségre és beindítana egy kisebb, házias vendéglátó-ipari egységet. Ha lehet, ne azzal a célzattal, hogy minél előbb megszedje magát a hozzá betérőkön, mint ahogy az manapság dívik ebben az országban. Ja, és nem muszáj csak és kizárólag hamburgernek meg girosnak szerepleni az étellapon, állítólag létezik még ezeken kívül másféle ehető dolog is a hazai autentikus étkezési palettán.
A teljesség legkisebb igénye nélkül ennyi lett volna hát Málna bácsi kedvenc városának erősen szubjekt bemutatása. Sok minden belekerült még sokabb minden kimaradt, de nem káptalan az ő feje sem. Inkább kápos. Ám aki most nagyot sóhajtva hátradol és azt hiszi, hogy ennyivel megúszta, az bizony téved, ugyanis egy részt még böngészhet a hosszúra nyúlt eposzból. Ha az előbb arról volt szó, hogy szubjektívre sikeredett a beszámoló, akkor a következő még inkább az leend, mivel itten a feltoluló élmélnyekből a perszonál emlékek lesznek mazsolázva. Ha ez így nagyon ködösen hangzik, az nem olyan nagy baj, tessen hát a megfejtés okáért elolvasni a következő és tényleg befejező részt. Addig is mindenkit csókol:
málnabácsi