CsengerMálna 3.

Miután a szellemi épülésünket szolgáló múzeum látogatását is abszolváltuk és valamennyire betekintést nyertünk a hely múltjába, ismerkedjünk tovább és nézzünk szét a városka központjában. Sóhajtásnyira a múzeumtól, a református templom mellett találjuk a világháborús emlékművet. Eredetileg az első világégés több száz áldozatának emlékét volt hivatott őrizni a harcban megfáradt kő-hadfi, a rendszerváltás után azonban a második háború áldozatainak névsora is felkerült a megemlékezés oszlopára, ahol sajnos nagyon hosszan sorakoznak egymás után a két kegyetlen háborúban a harctéren elpusztultak és elpusztítottak nevei.

 

Az emlékmű mögött találjuk a valaha szebb és jobb napokat látott, több mint százéves Nagyiskolát, ahonnan néhány nagy és irígylésre méltó pályafutás indult útjára. Most csak az egykori iskolatárs, a kiváló színész-rendező Eszenyi Enikő legyen említve. Persze vétek és megbocsáthatatlan bűn lenne, ha a város másik nagy szülöttéről Molnár Józsefről nem emlékeznénk meg. Nélküle talán még most is az ismeretlenség homályában ejtőzne Csenger. Nincs ember széles e hazában, aki többet tudott volna a városról és egyáltalán a szatmári rész eme szegletéről. A kiváló tudós nevéhez fűződik a református templom alatti kripták feltárása is, ahonnan a feltárt kincsek a Nemzeti Múzeumba kerültek, csakúgy mint az 1500-as évekből származó úrvacsorai és keresztelő edények. Néhány éve nem csak az emlékezet, hanem utca is őrzi a jeles kutató, tanár és tudós emlékét szülőhelyén. Itt lenne megkockáztatva egy bátortalan kérdés, miszerint nem lenne-e méltóbb helye a fent említett ereklyéknek legalább egy része az itteni múzeumban, és nem örvendenének ezerszer nagyobb megbecsülésnek itt, ahonnan valók, mint a nemzet nagy múzeumában, ahol csak néhány a sok ezer kiállított tárgy közül. Feltéve, hogy egyáltalán láthatóak, ami M.b. szerint elég kétséges, de ez kizárólag az ő szerény véleménye. Ha igen, akkor az utolsó mondat storno, a többit viszont visszavonhatatlanul fenntartja.

 

A Nagyiskola indította útjára M.b.-t is és ennek udvarán zajlott ama nevezetes 1970-es évzáró, melyről már esett szó, a pusztító árvíz kapcsán. Az öreg iskola országos tendencia részeként visszakerült egyházi tulajdonba, ám azóta csak néha van benne élet, de valójában már sajnálatos módon megszűnt valódi iskolaként funkcionálni. Nincs az udvaron gyerekzsivaj, nincs csengőszó, sok ablaka beverve, értetlenül mered az utcára a hiányzó üvegek helyett, tán még M.b. elemista korából származó térképek igyekeznek kvázi függönyként szemérmesen takargatni az üres tantermeket, és valahogy nagyon nem érti az öreg iskola, hogy miért van ez így. Ezzel egyáltalán nincs egyedül és M.b-nak mindannyiszor megsajdul a szíve, amikor ritka hazalátogatásaikor elhalad a vén Alma Mater mellett, látva az egyre nagyobb amortizációt. Hogy némelyik agyas állatnak milyen perverz öröme telik a bevert ablakok üvegeinek csörömpölésében, sosem fogja megérteni, mint ahogy sosem volt világos előtte a vandál pusztítások lélektana. Ne is merüljünk bele, hisz az már pszichológiai esettanulmány lenne, nem idegenvezetés. Mindenesetre lennének ötletei a gyakorló ablakzúzókkal kapcsolatban.

 

E kissé kesernyésre sikeredett kitérő után, kilépve a sokat látott hajdani iskola udvaráról, rögvest szembe találjuk magunkat a másikkal, amely valaha ugyan tényleg általánosnak épült, mégis a helyi gimnázium tanulói lettek benne okítva, egészen 1973-ig, aztán átvette a Nagyiskola, meg még néhány, a városban elszórva található elemi oktatási intézmény szerepét, miután a középiskolások új épületet kaptak. Hadd említsük meg a már jószerivel csak nevükben létező régenvolt iskolákat, visszaemlékezve egyszersmind a gyerekkorra. Volt ugye a Zsidó iskola, amely valóban az izraelita nebulók tanháza volt, aztán a Görög iskola, amely vajszínű, hogy a görögkeletiek tulajdonát képezte, végül a vasútállomásra igyekvő Tisza utcán található általános iskola. Bár még mindegyik épület áll, de a például a helyiek köznyelvében egyszerűen csak Zsidónak nevezett épületben már évek óta a helyi cipőgyár egyik részlege működik, ami ugyan nem kifejezetten az oktatási szférába tartozó feladat, ám éppen ezáltal lett megmentve a teljes amortizációtól.

 

És ha már cipő, akkor megint csak egy névvel kell előhozakodnunk, vállalva ezzel még az esetleges reklám vádját is. A helyzet ugyanis az, hogy van a városban egy olyan ember, aki nélkül a munkanélküli hányados jóval felülmúlná a régióban amúgy sem alacsony szintet. Juhász János is azok közé tartozik, akiknek fontos a városka és polgárainak jelene és jövője, ezért foglalkoztat cipőgyárában több száz embert, ezért építtette át talán az utolsó percben a sokak emlékében csak a valamikori tüdőgondozó intézetnek helyt adó, leharcolt Szuhányi-kúriát, minden túlzás nélkül világszínvonalúnak minősíthető szállodává, ezzel kerülve el annak végleges lepusztulását és újra életet lehelve az ódon épületbe. A Hotel Schuster csak mostanság kezdte meg működését a hatalmas platánok között, ezért nem lelhető fel még neten a honi szálláslehetőségek között, de lehet kipróbálni, és aki itten eltölt néhány éjszakákat, nem lesz csalódva. Ha valaki mostan arra fogna gondolni, hogy: ja, ez a Juhász gyerek biztosan jól meg is szedi magát, akkor itt és most van felkínálva a lehetőség, hogy sajnos van még jócskán munkátlan és kiaknázatlan potenciál munkaerő a városban, tessen szíves nyugodtan utánacsinálni és néhány év hozzá hasonlóan feszített, vér-veríték-könnyes gályázás után valószín, hogy rögvest másként vélekedik majd a profit mibenlétéről.

 

S ha már úgyis a Tisza utcán járunk, botoljunk bele a szintén a Makovecz társaság által felépített Adventista imaház épületébe, ami csakúgy, mint az összes többi kezük alól kikerült alkotás, valódi műremek, amely szintén nem nélkülözi azokat megoldásokat, amelytől oly varázslatossá és utánozhatatlanul egyedivé válnak épületeik. Mert vajh merrefelé láthat a gyanútlan járókelő olyan templomot, amelynek tetején a négy sarokban élő tujafák díszelegnek? Hát persze, hogy itten!

 

Nem nagyon estek szavak még a város kulturális életéről. Mint minden rendes helyen itt is a szocreál stílusban fogant Kultúrház volt a forrás, hová lehajolva a művelődésre szomjúhozó helybeli polgárság kultúrszomját enyhíthette. Sok neves és kevésbé ismert művész megfordult az itteni, világot jelentő deszkákon. A hőskorban rendszeresen voltak szervezve, összetételüket és színvonalukat vizsgálva néha erősen heterogénnek minősíthető produkciók az itteniek örömére. A rendszeres komolyzenei rendezvények sem maradtak el, főleg a gimnázisták szellemi épülését célozva. Nem állíthatjuk, hogy mindig sikerrel is járt, de a jószándék nem vonható kétségbe. Mindenesetre nem az előadókon múlott. Természetesen más színvonalas előadások és koncertek - mert Fonográftól kezdve SándorGyuriig sokan megfordultak itt - és lejöttek a pódiumról, ám nehezen lehetne tagadni a vidékre-jó-lesz-ez-is címkével ellátott turnék hajdani létét. M.b. némi nosztalgiával emlékszik vissza arra, hogy egy kivételesen jó vásári komédia (Chioggiai csetepaté ?) után együtt sörözgettek az arra is erősen fogékony művészekkel. (Ha belegondolunk, és miért ne tehetnénk, tulajdonképpen kollégák is lehettek volna, hisz jó néhány évvel később őmaga is beszállt a nézőtérről egy jelenet erejéig a Csokonai Színház egyik Stílusgyakorlat előadásába, nagy sikert aratva lila parókával a fején.)

 

A havonként egy alkalommal megrendezett báli összejövetelen viszont köteles volt megjelenni minden épkézláb fiatal, hogy közös tánclépések interpretálásával elégítsék ki aktuális mozgásigényüket. Ennek többnyire nem is volt semmi akadálya, kivéve persze, ha nem a Kóku művésznéven fellépő gitárvirtuóz által vezetett mátészalkai band szolgáltatta a talpalávalót. Fent nevezett egyénnek ugyanis volt egy olyan kellemes szokása, hogy igen szeretett improvizálni, ami koncerteken nagyon is helyénvaló sőt az igényes publikum el is várja, s ha valamilyen oknál fogva elmarad, már el is van rontva a napja. Ám ha a gitárra csavarodás egy falusi bálban történik, a közönség rögtönzésekre kevésbé fogékonyabb része, aki inkább csörögni szeretne pénzéért, hamar és meglehetősen rusztikus stílusban adja művész tudtára, hogy nem hajlandók respektálni a színpadon folyó jam sessiont, hanem tessék újra Kridenszet jáccani, vagy átal lesz rendezve a színpad. Nem történt másként itt sem, és a szívélyes felszólításra visszaaraszolt a büféből a basszgitáros, a dobos meg az orgonista és folytatódott a densz, egészen addig, amíg Kókura újfent rá nem jött a hajlam.

 

Csakhogy infláció ha bevallva nem is, de már akkor is létezett, ezáltal a belépti díjak egyenletes iramban emelkedtek, amit a szülőktől kapott havi apanázs nem mindig bírt követni, vagy másra lett elherdálva. Ilyenkor jött a jogtalan behatolás igénybevételének kísérlete. Hála istennek, meg a tűzrendészeti szabályoknak, az objektumnak több be- és kijárata is volt, ezek segítségével lettek megejtve a próbálkozások. Nem mindig sikerrel. A legemlékezetesebb próbálkozás az volt, amikor M.b és barátai a célobjektum melletti rejtekadó bokrokban meghúzódva várták a megfelelő pillanatot, hogy besurranás után kivehessék a rájuk eső részt a benn zajló csoportos foglalkozásból. Kicsit zavarta ugyan őket, hogy valaki befújta őket és ennek hatására Zsiga bá az igazgató, kultúros és mindenes néhány féltéglával próbálta kiűzni őket a bokorból, de idővel mindent meg lehet szokni. Vizuális kapcsolat nemigen jöhetett létre, mivel a jótékony setét miatt inkább csak sejtette tartózkodási helyüket, így a verbális meggyőzés mellé az építőipari kellékeket választotta segédanyagul, de invitálása csukott fülekre lelt és dobásai is csak egyszer találtak célba, ám akkor sem okoztak maradandó károsodást a remekül álcázott egység egy tagjában sem. Az intenzív testgyakorlás sok energiáját felemésztette, ezért folyamodott ahhoz az eszközhöz, amely végül sikeresnek bizonyult a társaság feloszlatásában, azaz kilátásba helyezte a közelben kolbászoló hatósági személy (kmb), jelesül Giriti policáj bevetését, ezzel a drasztikus lépéssel kényszerítve őket jól kiépített hídfőállásuk feladására. Ez volt az a pillanat, amikor szavak nélkül is ugyanarra az elhatározásra jutott a csapat, és egységesen a gyors visszavonulás mellett döntöttek. Az akció a torlódások elkerülése miatt nem egy útvonalon zajlott, de így sem volt egészen zökkenőmentes. Erről talán a M.b. által letapostott jónéhány káposzta, saláta és egyéb zöldségek tudtak volna mesélni, amit fékeveszett inalása közben maga mögött hagyott, de ezek tulajdonosai nagyságrendekkel jobban jöttek ki a buliból, mint Zsiga bá, akinek garázsa teteje nem szokott ekkora forgalomhoz, és nem bírván a terhelést, egy kicsit reászakadott az alatta szunyókáló személygépkocsira. Tán Zaporozsec volt az istenadta. Ám mivel állítólag a direktor is volt valaha ifjú és bohó, nem lett nagyobb balhé kavarva az akciódús estéből.

 

Manapság már szinte minden köz- és népművelődési esemény a régi kultúr alapjain büszkélkedő, a szintén új általános oskolával egybeépült új épületben zajlik. Nem úgy hajdanán, mint amikor a Tsz zárszámadó közgyűlésétől kezdve kötelezően ajánlott remek november hetedikei ünnepélyeken keresztül a házasságkötésig a társasági élet majd' minden eseménye ott bonyolódott. Ez utóbbi aktus végre méltó helyen van megejtve, a zsírúj polgármesteri hivatalban, ami a néhai szülőotthonból lett átgyógyítva, s hogy kik áldásos kezemunkája által, annak kitalálása az olvasó fékezhetetlen fantáziájára van bízva. Ha valaki csodát szeretne látni, házasodjon meg, de ha nem akar ilyen felelőtlen kalandba vágni, esetleg már túl van rajt, akkor bármelyik munkanapon besétálhat az épületbe, hogy átélje azt a varázslatot, amit a látvány okoz és amit M.b. is átélt, amikor először lépett be ide.

 

Talán nagyon unva van már a reklám, amelyet kiérezni vél némelyik Málna-fan a Makovecz-féle társulatról, ezért gyorsan szegeljünk le valamit. Fent nevezetteknek tuti, hogy nincs szüksége reglámra, még a M.b.-éra sem, aki ráadásul nagyon nem ért egyet a csapat vezetőjének egynémely politikai megnyilvánulásával, sőt..., ám ez magányügy. De azonban sírig elkötelezett híve és rajongója művészetének, munkájának és amikor ennyiszer emlegeti, az mind ennek a csodának szól. Ha pedig ez mégis reklámnak tűnne valaki recehártyáján, akkor újfent vállalva van a vád. Mert mi másnak, mint a kind of magicnek (egyfajta varázslatnak) lehet nevezni azt, amikor a polgár, lakos, helybéli etc. (a megszólítás fakultatív) az emeleti tanácsteremben odamegy a sokszögletű asztalhoz, melynek közepe üveglappal van bepótolva és ezen leámulva éppen a földszinti bejáratot látja. Onnan felnézve a szájtátó egyén viszont éppen keresztüllát az asztalon, fel, egészen a toronyban végződő üvegtetőig ahonnan természetes világítást nyer a szála. M.b miközben csemetéivel elmúlt nyáron tur és retur kiaknázta látvány és a meghökkentő megoldás kínálta lehetőséget, azon meditált, hogy ha többször születne meg, akkor se jutna ilyen frappánt idea a szürkeállományába. Az viszont igen, hogy talán nem csak ő pilledett el a vezetés során, hanem megfáradott a nyájas olvasgató is, úgyhogy itt és most meg lenne ismét szakítva rövid időre a látogatás fonala, hogy kisvártatva újra egymásba gabalyodjon olvasó, M.b és Csenger. Legyen hát mindenki üdvözölve hamarost e lapokon. Oldalakon. Szóval itt.

 

málnabácsi