CsengerMálna 2.

A kissé hosszúra nyúlt pihenő után kerekedjünk fel hát újra és folytassuk virturista útunkat Málna bá kedvenc városában. Ha magunk megett felejtjük a testedzés helyi fellegvárát és határozott, céltudatos léptekkel haladunk tovább, hamarosan elérhetünk a töltéshez, miszerint gáthoz. Miután felkaptatunk rá, elénk tárja magát a Szamos-kanyar szépséges panorámája. A Szamos-folyóé, amely évszázadok óta társa jóban-rosszban a településnek. Bizony rosszban is, mert amikor ezerkilencszázhetvenben begorombultak a keleti régió folyóvizei, sajnálatos módon a Szamos is tevékenyen kivette részét a rombolásból. Persze azért nem lehet feledni azt a tényt sem, hogy jelentős szerepet tudhattak magukénak ebben a román elvtársak is, akik voltak olyan szívesek és - mentsük ami menthető, főleg magunkat! felkiáltással - átvágták a gátat, s zúdult az áradat akadályt nem ismerve, teljesen váratlanul a védtelen maradt itteni falvakra. Számtalan település sok ezer lakója saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen az, amikor az irdatlan víztömeg „zúgva, bőgve törte át a gátot" és kapott belőle életreszóló, keserves ízelítőt. Mint homokvárakat, úgy mosta el a védtelenül maradt kisebb-nagyobb falvak, községek házait a szennyes áradat. Némelyik falucska teljesen eltűnt a föld felszínéről, hogy csak Nagygécet, Komlódtótfalut említsük. Később ezek egykori lakói és még néhány környékbeli falu sok-sok lakója kapott otthont Csengerben, ugyanis az új gát megépítése után már nem engedték meg a hatóságok, hogy a fenti két településbe visszatérjenek egykori polgárai és újjáépítsék lerombolt házaikat. Hogy utolsó végvárként Csenger nem esett el és nem jutott erre sorsra még jónéhány környékbeli faluval együtt, azaz nem söpörte el az ár, annak kettő oka van. Az egyik az, hogy gát innenső oldalán fekszik, a másik pedig a lakosság olyan hősies összefogása, amelyre azóta sem volt példa és remélhetőleg ilyen formában soha nem is lesz. 

 

A gáton nyüzsgött a község apraja-nagyja, még a legkisebbek is érezték, látták, hogy szó szerint az életükért harcolnak. Kortársaival egyetemben M.b. is kivette részét a kiadós munkából, töltögették homokzsákokat, amíg a felnőttek haza nem parancsolták őket. Egyrészt a késői órák okán, másrészt pedig annyira kritikus volt a helyzet, hogy nem lehetett kiszámítani, hogy az átázott gát meddig bír ellenállni az állandóan emelkedő víz támadásának. M.b., öccse, néhány gyerek és pár felnőtt a község kevés emeletes házának egyikében töltötte az éjszakát, biztosabbnak vélve saját otthonuknál, ám szerencsére soha nem derült ki egyik épület ellenállóképessége sem, mert a község szerencsésen megmenekült. Apját ugyan az elkövetkező néhány, még veszélyes napban csak egyszer látta, akkor is egy homokot szállító teherautóról integetett, de aztán lassacskán minden visszatért a régi kerékvágásba. A tanév abban az évben jóval rövidebbre sikeredett, ám ennek akkor kivételesen senki sem örült. A tanévzáró a mentésre odasereglett honvédség gulyáságyúi és kétéltű járművei között zajlott az iskolaudvaron. Azért nem csak ezt a rossz oldalát tudja mutatni a széles folyó. Valaha, amikor még nem volt olyan fejlett a vegyipar románéknál és nem engedtek bele Szatmárnémetiben, meg az előtte és utána levő településeken mindenféle mocskot, bármilyen hihetetlen, fürödni lehetett benne, horribile dictu még halat is lehetett fogni belőle. Mégpedig nem is akármilyeneket! M.b. ezzel kapcsolatos homályos emléke az, hogy egyszer, amikor még vígan állt a régi híd, onnan lenézve az akkor még átlátszó vízbe, hatalmas halak játszadoztak a hídlábnál. Talán vizák, vagy hatalmas harcsák lehettek. De ez már oly régi emlék, hogy szinte álomszerű. Valós azonban a hatalmas feredőzések emléke a híd melletti fövenyes parton, a Picakon, ahol a csekély viz kicsit iszaposabb volt mint a másik oldali spontán strandon a Palajon. Itt a forró homok szinte elviselhetetlenül fel bírt forrósodni, úgyhogy igen kapkodnia kellett a lábát annak aki a hűvös habokba vágyott. A flancos gumimatracot is kiválón helyettesítette a traktor vagy autógumi belső, nagyszerűen le lehetett vele csorogni a Strandtól egészen a Picakig, aztán kezdődhetett minden elölről. Ha valakinek az oldalán hoszú, piros horzsolás éktelenkedett, arról tudni lehetett, hogy a gumin található jelentős méretű szeleppel került közelebbi ismeretségbe. A Picaknál való fürdőcskézés közben senkit nem zavart, hogy kicsit lentebb homokszállító kordékat húzó lovakat csutakolták gazdáik, a népviseletnek bátran minősíthető - csak és kizárólag fekete színű - klottgatyában. Mármint a kocsis volt gatyóban, nem a lovak.

 

Később amikor már kora engedte, M.b. szülői felügyelet nélkül, ám népes baráti társaságban, csodás nyári napokat sőt estéket fürdött végig. Roppant egyszerűen működött a dolog: kilométert felgyalogolni a forróságban folyással szemben a parton a tótfalusi oldalon, majd a kellő helyen a habokba ereszkedni és szép lassan lecsorogni a sodrással. Már amikor és ahol volt rá lehetőség, mert voltak olyan nyarak, amikor bizonyos helyeken, térdig érő vízben lehetett átgázolni egyik partról a másikra. A lecsorgás szintén a tótfalusi oldalon való kikötéssel ért véget, azon egyszerű oknál fogva, hogy ottan kellett felcaplatni a gátra, amin átkelve a pár száz méteres séta egy echte falusi kocsmában ért véget és belülről is jól meg lett mosva a test, korsónyi hideg seritalak által. (á: 5 Ft!!) Aztán jöhetett a jó kis napfürdőzés, majd ismét a víz, csorgás, sör etc. napestig. Aztán ha valamely okos tojás azt próbálná magával és naivabb embertársaival elhitetni, hogy ő volt az kinek az emberiség strandröplabda iránt vonzódó hányada e sport feltalálását köszönheti, szólítsuk fel nyugodtan, hogy kiábrándulhat tévhitéből. Az „Aranyhomoknak" bízvást nevezhető parton már akkor űzte ezt a műfajt a barnára égett (hol volt akkor még az ózonlik meg bőrrák ?!) népes csengeri és környékbeli fiatal napimádó társulat, amikor az illető valószínűleg még csak pajzán gondolatként sem volt jelen. Ja, és akkor a napszámban folytatott homokfociról nem is esett szó. Szóval, bánjunk csak csínján a fene nagy kinyilatkoztatásokkal. Ha mégis a csengeri oldalon történt a landolás, akkor sem történt tragédia, hisz csak a jó öreg hídon kellett átmenni, ha égető szomjúságát kívánta ojtani.

 

Bár a híd jócskán megrongálódott az árvíz alatt és közúti közlekedésre alkalmatlan volt, azért gyalog meg könnyebb járművekkel járható volt és kötötte össze Csengert Tótfaluval és azon túl a határhoz vezető úttal. Mindez azonban nem gátolta meg az akkori hatalmasságokat - akiknek hatalmuk sajnálatos módon fordított arányban állott eszükkel - abban, hogy egy esztelen döntés nyomán inkább lebontassák semmint helyreállíttassák az átkelésre szolgáló műtárgyat. Sok csengeri és környéki lakos könnyezte meg, amikor eltűnt a híd a zavaros víz fölűl és biztos lehet benne mindenki, hogy nem csupán a praktikum megszűnése miatt párásodtak be szemek. A híd, amely túlélt egy világégést, túl azt, hogy a németek felrobbantották, nem tudott túlélni néhány ostoba, zsibbadt agyú csinovnyikot. Most aztán, ha valaki szeretne átkelni a túloldalra, mondjuk télen, az vagy vár tavaszig, amikor talán beindul a komp, vagy kerül öt uszkve hét kilométereket és a várost teljesen kikerülő úton, az azóta felépített új hídon átkelve juthat el céljához. Hogy aztán közben kiről mit gondol, az már teljesen a magánügyek kategóriájába tartozik. Legnagyobb örömére azonban mintha affelől hallott volna harangozni, hogy tervek készülnek a régi híd újjáépítésére. Említést érdemel még a vízpartot mindkét oldalon buján szegélyező növényzet, vagy ahogyan az itteniek nevezik a „Füzes", mely kiváló barangolási alkalmat nyújtott és nyújt a mai napig is mindazoknak, akiknek ilyen irányú vágyaik vannak. Málna bácsinak voltak, úgyhogy sűrűn előfordult a környéken majd' minden évszakban. Ez a buja televény volt tanúja annak a nevezetes jégesőben történt szalonnasütésnek, amelyet M.b. szívbéli cimborájával ejtett meg, de erről a fanatikus Málna rajongók (Málna Fans) már olvashattak néhány levéllel odább.

 

E remek vízparti kirándulat után mely testünket edzette, építsük szellemünket is, ezáltal adva az ép test-ép lélek elvének. Ennek érdekében sétáljunk végig a töltésen, hogy kiadós gyaloglás után a helyi fürdőobjektum mellett elhaladva, ismét a Petőfi-téren találjuk magunkat. Már jó ismerősként üdvözöljük az oszlopon tanyázó kiváló poétánk felső harmadát, mivel eleink mellszobrot emeltek hálás utókorként a kicsinke park közepére. A park előtt napszámban hesszelő, a világ jobb folyását elősegítő eszmecseréket folytató, agyukat napraforgórágcsálással felturbózó, leharcolt biciklijükre támaszkodó, kizárólag nyugdíjas és munkanélküli hímneműeket magába foglaló kaszinó tagjai adnak állandó díszőrséget az emlékműnek.

 

Őket kikerülve és jobbra tartva pár lépés után a szebb napokat látott helyi mozgóképszínház mellett elhaladva el sem véthetjük a Helytörténeti Kiállítás épületét. Valamikor M.b. sok-sok napot töltött el itt, egyéb elfoglaltsága nem lévén tanulással, ugyanis az épület csak napjainkban funkcionál a közel- és régmúlt emlékeit bemutató objektumként, korábban mint napközi otthon, általános iskolásoknak adott helyt délutáni elfoglaltságukhoz. Mivel tempora mutantur, így megszűnt korábbi funkciója, hogy átadja helyét egy legalább oly fontos feladatnak. Gyorsan legyen itt megemlítve annak a két megszállott és lelkes embernek, akik nélkül valószínűleg jóval kevesebb dolog került volna napvilágra Csenger múltjából. Fábián László és Béla - merthogy testvérek, sőt ikrek, zavarba hozva még a mai napig is ezzel a ténnyel a város népességét, nem mindig tudván, hogy éppen melyikükkel is társalog éppen - neve minden itteni lakos számára egyet jelent a város történetének legfőbb ismerőivel, a múzeumnak is nyugodtan nevezhető kiállítás létrehozóival, mindeneseivel. A legkevesebb az, hogy szinte mindig rendelkezésére állnak mindazoknak, akik a múlt iránti olthatalan kiváncsiságukat szeretnék kielégíteni és ehhez a kiállítást választják eszközül. Hogy mennyi munkával, fáradsággal, kilincseléssel, gyűjtéssel járt, amíg a tárlók, szobák, termek megteltek a tárgyak, dokumentumok a helyükre kerültek, azt csak ők tudják.

 

Azt viszont bárki aki betér és megnézi a remek gyűjteményt, megteheti, hogy ha kéznél van a kalapja, megemeli a két lelkes lokálpatrióta előtt. És tessék szíves még azt is belekalkulálni, hogy mindezt tanári munkájuk mellett csinálják. Vannak, akik emelgetik ugyan a fejfedőt, csak éppen nem erőfeszítésük előtt, hanem a kiállított tárgyakat veszik igénybe ehhez a művelethez, mint egy nyíregyházi táncegyüttes egy tagja, aki úgy gondolta, hogy a ritkaságszámba menő módon épen maradt csendőr fejfedő sokkal jobb helyen lesz nála, mint addigi tartózkodási helyén és tette magáévá. Valószínűleg így vélte legjobbnak háláját kifejezni azért, hogy jobb híján a kiállítás helyiségei adtak helyt fellépés előtti és utáni öltözésüknek. E helyről van az illető csókoltatva kívánva neki az ősi csengeri mondás beteljesülését, miszerint a „mellye legyen hátul". Ugye most bizonyos szkeptikusabb olvasók arra gyanakodhatnak, hogy M. bácsiból olyannyira előtört a lokálpatriót szellem, hogy hajlamos lelkes amatőrök által összegyűjtött, ad hoc módon rendezett néhány régi tárgyat kiállításnak magasztalni. Aki már látta a gyűjteményt, annak nem kell bizonygatni, hogy mennyire nem így van. A kétkedők pedig két dolgot tehetnek: vagy vakon megbíznak M.b. értékítéletében, avagy személyesen győződnek meg a kijelentés valóságtartalmáról, és saját szemükkel láthatják, hogy igazi múzeumok szelleméhez hűen épp úgy fellelhetők itt a helyi érdekeltségű állandó kiállítások a honfoglalás kori leletektől kezdve egészen napjainkig éppúgy, mint a tematikus időszakos bemutatók.

 

M.b. legutóbbi vizitjekor éppen a médiával foglalkozó tárgyak kerültek előtérbe. Kellemes emlékeket borzongatott bensőjében a hajdani Kékes tv éppúgy, mint a Pacsirta rádió. Természetesen a szerkentyűk nagyrésze mai is működik, miként azt egy recsegő, tölcséres, gramofonon megszólaló bakelit ékesen bizonyított is. A parasztház szobájának minden ízében profin és részleteiben is abszolút valósághűen berendezett rész pedig bármelyik úgynevezett „nagy múzeumnak" ékességére és dicsőségére válna. A teljességre való törekvésnek mindössze a hely szűke szab gátat, ezért van az, hogy rendezéskor bizony igencsak kordában kellett tartaniuk szárnyaló elképzelésüket, így a lelkes adományozók által beszolgáltatott tárgyak, dokumentumok nagy része katalogizálva, dobozolva, a már majdnem dugig telt raktárban várja, hogy egyszer újra napvilágra kerülvén nosztalgikus emlékeket ébreszthessen majdani szemlélőiben. A jókora udvaron sem csak a dudva terem, hanem a fedett szín alatt lelhetők fel a régi társzekerek, tűzoltókocsik és természetesen ide is jutott az ásatásokon, gyűjtéseken fellelt más helyre be nem fért tárgyakból. A gyomnak egyébként sem lenne túl nagy jövője a portán, mert legutóbb éppen egy bio-fűnyíróként funkcionáló kecskegida tett arról, nehogy a zöld nemkívánatos mértékben elburjánozzék.

 

Miután szellemünk megfelelő mértékben épült, tudásunk gyarapodott, testünk kellő mértékben, ám jólesően elfáradt, vegyünk búcsút kézséges és a humort sem nélkülöző tárlatvezetőinktől, köszönjük meg a csak kiváltságosoknak dukáló, remekbe szabott szilvóriumot, ha merjük, vakarjuk meg az épület őrzésére rendszeresített, Hattyú névre keresztelt komondor fületövét és a mai napra tán érjük is be ennyi élménnyel és készüljünk a folytatásra, mert abban mindenki bátran bízhat, hogy sok élmény vár még ránk a következőkben is.

 

málnabácsi