Bár mindig is azt hallottuk, hogy Csenger és a Szatmári-síkság az alma igazi hazája, ez azonban alig száz eves múltra tekint vissza. Korábbi források bizony nem nagyon említik az almafákat, az első ismert adat egy 1762-es ingatlanleltár, melyet egy, a Nagyberekallyi utcán (mai Béke u.) lévő ház kapcsán vettek fel. Sok egyéb mellett megemlítik, hogy van az udvaron „...két vadalmafa és 3 szentiványi almafa...”. Erről a bizonyos szentiványiról egy régi almafajtákkal foglalkozó szakkönyvből a következőket tudhatjuk meg: fája kicsi volt, méret és íz tekintetében pedig két változata létezett. Az egyiknek gyümölcse igen kicsi, kicsi-középnagy, héja sárgás, gyengén savas, igen édes alma volt. Később a XVIII. század végén inkább a nagyobb gyümölcsű és borízű fajtát termesztették. Mindkét fajta igen korán, június végén érett. Vaszínűleg cseh vagy lengyel eredetű, a Felvidéken kedvelt igénytelen fajta volt.
Több régi fajtát is ismernek Csengerben, ezeket még nekem is volt szerencsém gyermekkoromban majszolgatni. A határban szétszórtan vadalmafákat lehetett találni, melynek fanyar termése csak őszre édesedett ehetővé. Szintúgy igénytelen nyári alma volt az úgynevezett „Császlói édes alma”- sárga, közepes méretű gyümölcse igen ízletes volt, tőről is lehetett szaporítani. A nótában is megénekelt „Nyári piros alma”, kásás húsú, „bo-bo-boboborízű” volt. Szintén nyári alma volt a nyári Aranypármin, sárga, kerekded termését szívesen fogyaszották, de volt egy téli Aranypármin változata is. A Sóvári is sárga színű almafajta volt – szép nagyra is megnőtt. A Süveg-alma formájáról kapta a nevét, lévén hosszúkás, cirkás mintájú, nyújtott alakú. A nemes sóvárival tartott rokonságot. Egész télen jól el lehetett tartani a Húsvéti rozmaring almát. Ez is hosszúkás formájú volt, mint neve mutatja, húsvét ünnepére lett igazán finom. Ez volt akkoriban a legdrágább alma, még a jonatántól is többet adtak érte. A Batul a maga gömbölyűségével és nagyon finom húsával kedvenc csemege volt. Ismerték még a London Pepint, kissé lapított, bordás, cikkelyes alakja még előttem van. A mai Idaredhez hasonlított a Törökbálint, féloldala teljesen pirosban játszott. Lapított alakú volt a Pogácsa alma, a londonpepihez hasonlított, de nem volt bordázott az oldala. A Kormos-alma úgy nézett ki, mintha meg lett volna perzselve, íze savanykás volt.
Tehát, mint már szó esett róla az üzemszerű almatermesztésnek még száz éve sincs hagyománya. Tulajdonképpen az I. világháború után kezdődött meg az ültetvények telepítése és fejlődése. A telepítés beindításának ideje sajnos nem volt véletlen. A Trianon által gyalázatosan szűkreszabott ország területén jóval kisebb arányokban találunk gyümölcsöst, mint a volt Nagymagyarországon. Ennek következtében gyümölcshiány lépett fel, különösen a téli gyümölcsökben, melyek közé az alma is tartozik. 1919 és 1938 között legalább 30%-al nőtt a gyümölcsfák aránya. Kialakult a jellegzetes termőtája, a Szamos-mente, és később Szabolcs. A szakemberek véleménye szerint is a Szamos-menti almáknak az íz- és zamatanyaga, ellenálló képessége felülmúlja a szabolcsi „homokon felfújt” almáét. A jó kövér öntéstalaj és a hűvösebb-nedvesebb klíma adja meg ezt az előnyt. Mesélik, hogy a londoni piacon, a börzén emígyen volt kiírva: „Szamos menti csengeri alma!”
Visszatérva a 20-30-as évekre. Bár már az első világháború előtt néhány gazda kertjében a ma is elterjedt nemes almafákat ültettek (szabályos sor és tőtávolságban), de ez csak csírája volt a későbbi időszakban végbement nagyarányú termékszerkezet változásnak. A Földművelésügyi Minisztérium olyan terület után nézett, ahol a téli alma termesztésére megfelelő lehetőségek látszottak. Ebben még Bajcsy-Zsilinszky Endre is segített. A jelentős állami támogatások (!!) és az értékesítés jó kilátásai, a szakismeret elterjesztése (Aranykalászos Gazdatanfolyam, Gazdasági Ismétlőiskola, stb.) nagymértékben fokozta a telepítési kedvet. Az akkor megindult jelentős ültetvényekben a Szamos-völgyében, Szamosbecs-Tatárfalva-Angyalos és legfőképpen Csenger térségében a kis- és középbirtokok voltak ennek kezdeményezői. A nagyobb darabszámú ültetvénye Csengerben a Kauffmanoknak volt először, később a Vizsolyban Osváth Ferencnek és Ecsedy Antalnak, Angyalosban a Domahidyeknek. Az új telepítések 80%-a jonatán fajta volt és ezek zömét a régi töltés mögötti hullámtérben találhattuk. Később a határ más részében is megjelentek az almások, de ezek közel sem adtak olyan minőséget mint az ártériek.
Az almások elterjedését az alábbi számok is bizonyítják: 1934-ben Csengerben 164 kat.hold kert volt, ennek többsége alma. A gyümölcsfaállomány összesen 30.030 db. és ebből az almafák száma 10.647, vagyis már egyharmada a gyümölcsfáknak. De az elkülönített, azaz ültetvényjellegű almafák száma is 3842 db. volt. A telepítések 1929 után kezdtek termőre fordulni és az akkori árak mellett egy hold almás termése 15 hold búza termésének árával ért fel, vagy ahogy hallottam: egy hold almás évi terméséből két hold földet lehetett venni. Az értékesítés sem okozott gondot, hiszen Budapestről a többnyire zsidó nagykereskedők személyesen jöttek le még lábon felvásárolni a termést, vagy helybéli felhajtóik, közvetítőik útján vették meg azt. Ez a csengeri gazdák életében látványos anyagi fellendülést hozott, korszerűsítették házaikat, már gyerekeik közül legalább egyet felsőbb iskolában taníttatni tudtak, stb. 1928-ban már villanyáramot és közvilágítást kapott a falu, s egyre többen igényelték a villany bevezetését házaikba.
Fábián László