„Nem vótam nagy erős, de azért bírtam. Sok mindent kibírtam. A munka tartott fent a katonaságnál is, meg a víg kedély. Ez megvót. Mikor mindenki más kétségbe vót esve, akkor is. Sose veszítettem el a hitemet.”
id. Bokor Árpád
1943-ban behívtak katonának. Szatmárt (Szatmárnémetit – a szerk.) bombázták, mi pedig – akkor még – civilként igyekeztünk segíteni: a légitámadások miatt ki kellett telepíteni Szatmárból sok családot, ezért szekérrel, lóval mentünk, és szállítottuk a szatmárnémeti lakosokat a hatóságok által kijelölt ideiglenes szálláshelyeikre. Mire Szatmárból augusztus 8-án hazajöttem, már otthon várt a ”sasbehívó”, másnap menni kellett Nyírbátorba, a 3-as gépkocsizó tüzérosztályhoz. Maga az alakulat akkor már kint vót a fronton, így minket is utánuk irányítottak, ám kiképzés nélkül még nem csatlakozhattunk.
A kiképzésünk nem egy állomáshelyen történt: előbb elvittek Széphalomra, aztán tovább, tovább, és mire Kassáig elértünk, addigra a németek átvették a hatalmat és beköszöntött a Nyilas rendszer. Kassán fel is eskettek minket Szálasira. Ez az eskü persze ”humornak” is beillett, hiszen nem önszántunkból esküdtünk, választásunk nem vót: úton-útfélen akasztott embert láttunk, aki ellenállt vagy megszökött, azt aggatták felfele meg lőtték agyon a nyilasok. Borzasztó vót. Kassából aztán vittek minket tovább a Dunántúlra. Devecserben képeztek minket egy darabig, de ott sem sokáig, mert folyton mozgásban vótunk, hiszen a front egyre közelebb került. Előbb Szentgotthárdra vittek minket, utána Sopronba. Sopronból meg kivittek egészen Németország északi részébe: Hamburg és Rostock vótak az állomáshelyeink.
Rostockban ismét folytatódott a kiképzésünk, de innen is tovább vittek minket. Szorult a helyzet, így ki kellett vonulni a rostocki kaszárnyákból. Usedom szigetére irányítottak minket. Mivel ott egy német légibázis volt, ahonnan többek közt Londonra is lőtték a szárnyas bombákat (V-1 és V-2 rakétákat – a szerk.), ezért úgy szétbombázták szövetségesek, hogy nem maradt meg csak a repülőgép hangárokból valamennyi. Ezekben a hangárokban vótunk elszállásolva egy jó hónapig. A helyzet kilátástalan volt, így végül a tisztek kitalálták, hogy hagyjuk el a szigetet és menjünk visszafelé, hátha angol fogságba esünk. El is indultunk, de Grimmennél utólértek minket az oroszok, így a terv dugába dőlt, és orosz hadifogságba kerültünk.
Az oroszok minden, hozzánk hasonló egységet összeszedtek, és egy Szczecin és Berlin közti, magas töltésű, szétbombázott vasútvonalhoz vittek. Azt mondták, ha azt megcsináljuk, akkor mehetünk haza. Nem a frontról jöttünk, nem vótunk kiéhezve, mindig volt valami ennivalónk, elég jó kondiba vótunk. Elhittük amit mondtak, kidógoztuk magunkat veszedelmesen, megcsináltuk a kijelölt feladatot. El is indulhattunk az állomásra, de a több kilóméteres gyalogutunkon égő épületekre leltünk, azokat el kellett oltani elébb. Vót ott egy patak, felálltunk két sorban, egyik sor adta láncban az üres vedért, másik a telit. Eloltottuk, és utána mentünk csak tovább. Az állomáson aztán keskeny vágányra (német vágányokon álló vagonokba – a szerk.) pakoltak be minket és elindultunk hazafelé.
Mentünk vagy két nap, egyszer csak megáll a vonat: széles vágányon álló orosz vagonokba kellett átrakodnunk és átszállnunk. Na, mondjuk, végünk van! Bent vótunk az orosz vagonokban, az ajtók behúzva szögesdróttal, minden kocsinál orosz géppuskások. Nem sok jóval kecsegtetett a helyzetünk. De szerencsére megvolt a dokument, így a tisztek tudták bizonyítani, hogy a kijelölt feladatot megcsináltuk, az oroszoknak haza kell minket engedniük. A ruszkik persze ezzel a ténnyel eleinte nem törődve elindítottak minket Szibéria felé. Két hétig puhították fogvatartóinkat tisztjeink, mire egy gyönyörű fehér magyar pejlóért és egy díszes tiszti mentéért cserébe végre visszafordították vagonjainkat Magyarország felé.
A Latorcán felállított pontonhídon keresztül, Vereckénél jöttünk be. Csapnál már fehér magyar kenyérrel fogadtak minket, az maga a boldogság volt. Itt már feloszlott az alakulat, mi pedig egy bajtársammal – Bakk Antival, aki sógorom is vót egyben – Sárospataknál kitaláltuk, hogy ne menjünk tovább Pest felé a vonattal, ki tudja mi lesz még Pesten. Leszálltunk és elmentünk Makkoshotykára, nagynénémhez. Ott megháltunk, másnap reggel pedig elindultunk gyalog hazafelé. Nem volt rövid a táv, de találtunk egy biciklit, azt meg megosztottuk magunk közt: az egyikőnk előrekerekezett, aztán az út mellé a kanyarba lerakta a kerékpárt, amire aztán a másikunk ült fel odaérvén, és ő hajtotta tovább egy szakaszon. Egyikünk így mindig kerékpáron ment. Jó 2 nap alatt hazaértünk. Csengerben azonnal jelentkeznem kellett az orosz-magyar egyesített parancsnokságon. Ott aztán végleg kivontak az állományból, és végre ismét civil lettem.
A nyírbátori alakulattal – ahová elvileg tartoztam és bajtársaimmal véget nem érő erőltetett menetben folyamatosan igyekeztünk – sosem sikerült találkoznom, de Istennek és a szerencsének köszönhetően mégis az elsők között érkeztem haza az orosz hadifogságból. Az alakulatunkból összesen ketten haltak meg: egy halottunk vót Usedomnál (faszeszt ittak és egyikük belehalt), egy pedig Varsóban (a vasútállomáson raktak tüzet – burgonyát akartak főzni – és felrobbant a tűzben egy kézigránát). A háborút megúsztuk, hosszú utunk során mindig vagy előttünk bombáztak, vagy utánunk. A háború borzalmas ”eredményeivel” viszont folyamatosan szembesültünk. Hosszú utunk sokszor kilométereken keresztül halottak, összeégett, agyonlőtt katonák mellett vezetett. Szörnyű vót, de el kellett viselni, mert benne voltunk abba a bajba. Aki nem vót olyan helyen, az nem is tudhatja, hogy mi az…