„A mi nevünk az Csengerben kifogástalan vót. Családunkat ismerték és elismerték, a Bokor név mindig „márka“ vót. Persze sok irigyünk is vót, de azt kibírtuk, hiszen inkább legyen száz irigy, mint egy szánakozó.”
id. Bokor Árpád
1923-ban születtem, Csengerben. A dédnagyapám, Bokor Ferenc vót itt valaha a jószágigazgató, mi az ő leszármazottai vagyunk. Két testvére vót, de mindkettő elköltözött, így már akkor több ágra szakadtak szét a Bokrok. A mi águnk, a csengeri ág volt az, amelyik aztán a leggyorsabban terebélyesedett, de főleg a lányok után, mert fiú csak apám vót. Anyámék nyócan vótak testvérek, apámék hatan. El lehet gondolni, hogy milyen nagy család vót a miénk. Ebben a nagy pereputtyban összesen ketten maradtunk parasztok: egy unokatestvérem Garbolcon, akit Horváth Árpádnak hívnak, meg Csengerben én. A többiek tanultak, elkerültek Szatmárból, vagy ha maradtak sem foglalkoztak a földdel. Két testvérem vót: egy nővérem, Bokor Róza – ő lakott az ősi telken, “Kisutcán” (a mai Hunyadi utca) – és egy öcsém, Bokor Gyula, aki továbbtanult, pedagógus lett, Dunántúlra került el Káldra, ott vót tanító meg polgármester. Már mindketten eltávoztak közülünk.
Testvéreimmel tizenéves koromig laktunk az ősi portán, utána elköltöztünk ide a Tót utcára (a mai Rákóczi utca – a szerk.), és itt laktunk. Édesapánk parasztember vót, és gyermekei közül én voltam az, aki mellette maradt a gazdálkodásban, én tanultam bele a földművelésbe. Még fiatal voltam, de már kivitt a lóval szántani. Nem is akarták elhinni a szomszédok, hiszen alig bírtam akkor még felrakni a talyigát meg az ekét. De kimentem, mert csinálni kellett, hogy megtanuljam. Hiába volt napszámos, dolgoztam én is: a cseléd ment az ökörrel, én mentem a lóval. Kaptam egy kis kaszát is, hogy tanuljak. Apám megkalapálta, és odaadta, hogy barátkozzak vele. Akkor úgy volt, hogy egy holdon körül kellett menni reggeliig, früstükig, úgy mondtuk akkor. Kiértünk a földre, apámék meg el is indultak körül. Néztem őket egy darabig, hogy fogják a kaszát, hogy húzzák, aztán kipróbáltam én is. Mire visszajöttek lekaszáltam egy jókora pászmát. Kérdezik: "mit csináltál?" Mondom: "kaszáltam!" Megtanultam kaszálni mire visszajöttek. Nagyon szerettem kaszálni.
A 8 elemiig itt, Csengerben tanultam (6 elemi + 7. és 8. osztály – a szerk.). Utána elmentem Mátészalkára a Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskolába. Ez két éves vót: télen bent vótunk az iskolában az internátusban, nyáron meg az iskolából jöttek ellenőrizni a Csengerben végzett gyakorlatot. Még Móricz Zsigmond is lejött meglátogatni az osztályunkat, a parasztfiúkat. Emlékszem, hogy csizmát viselt, és figyelmeztetett minket is: “Fiúk, a csizmát a lábatokról le ne húzzátok, mert kimegy a talpatok alól a föld!”. Úgy is lett, mostmár pantalló van, a csizma fel van akasztva a szegre. Nem jó idő jár a parasztemberre…
Az iskolában kitanultam a seprűkötést is, aminek később nagy hasznát vettem. Mindig volt cirok otthon én meg mindig foglalkoztam valamivel, nem tudtam nyugton ülni sose. Ott volt a nyárikonyha, jó meleg volt benne, csináltam egy seprűkötőgépet, és ha ráértem, kötögetem a seprűt. Eladásra is, meg magunknak is, mert mindig kellett pótlás.
Tánciskolába is jártam, Tánc és Illemtanár, úgy hívták akkor. Ott lehetett ismerkedni és szórakozni. Vót bibliakör a lányoknak, meg ifjúsági kör, vót vegyeskar (református énekkar – a szerk.), 60-70 fiatal együtt. Vasárnaponként pedig templomba jártunk. Akkoriban minden szombaton déltől már teljesen kihaltak a csengeri utcák: az emberek otthon voltak, takarították a házat, gereblyéztek az udvaron, rendezték a jószágot és a portát másnapra. Vasárnap meg mindenki ment a templomba. Padokat kellett behordani minden vasárnap meg ünnepnap, annyin vótunk. A kar (a templom felső szárnya – a szerk.) szakadásig tele vót a fiatalsággal. Nem ennyin mint most, ma. Eltűntek már ezek a dolgok…
Szórakozni, pihenni a Szamosra is sokat lejártunk. A folyó partján több helyen alakult ki homokpad, „palaj”, mindenki odajárt fürödni. A Szamos sokszor kiöntött tavasszal, feltöltötte a régi medrét. Ebben a „hótt Szamosban” csónakáztunk gyerekként egész nyáron, és sokszor halásztunk is benne. Rossz fonott kosárból csináltunk „tapogatót”, de volt úgy is, hogy fontunk direkt újat. Ha láttuk, hogy mozog a nád, rányomtuk a fenék nélküli kosarat, és mikor csapkodott valami a kosárban, akkor már hal vót benne. Nem egyszer annyi halat vittünk fel anyámnak, hogy megunta és zavart vissza vele minket azzal, hogy ő már ugyan nem süt meg többet.
Tánciskolába is jártam, Tánc és Illemtanár, úgy hívták akkor. Ott lehetett ismerkedni és szórakozni. Vót bibliakör a lányoknak, meg ifjúsági kör, vót vegyeskar (református énekkar – a szerk.), 60-70 fiatal együtt. Vasárnaponként pedig templomba jártunk. Akkoriban minden szombaton déltől már teljesen kihaltak a csengeri utcák: az emberek otthon voltak, takarították a házat, gereblyéztek az udvaron, rendezték a jószágot és a portát másnapra. Vasárnap meg mindenki ment a templomba. Padokat kellett behordani minden vasárnap meg ünnepnap, annyin vótunk. A kar (a templom felső szárnya – a szerk.) szakadásig tele vót a fiatalsággal. Nem ennyin mint most, ma. Eltűntek már ezek a dolgok…
Szórakozni, pihenni a Szamosra is sokat lejártunk. A folyó partján több helyen alakult ki homokpad, „palaj”, mindenki odajárt fürödni. A Szamos sokszor kiöntött tavasszal, feltöltötte a régi medrét. Ebben a „hótt Szamosban” csónakáztunk gyerekként egész nyáron, és sokszor halásztunk is benne. Rossz fonott kosárból csináltunk „tapogatót”, de volt úgy is, hogy fontunk direkt újat. Ha láttuk, hogy mozog a nád, rányomtuk a fenék nélküli kosarat, és mikor csapkodott valami a kosárban, akkor már hal vót benne. Nem egyszer annyi halat vittünk fel anyámnak, hogy megunta és zavart vissza vele minket azzal, hogy ő már ugyan nem süt meg többet.
Később, családos emberként is gyakran lementünk a Szamosra. A gyerekeket felpakoltuk a lovaskocsira, lementünk és ott füröcskéltünk. A lovakat is megfüröttük, mi is fürödtünk. Kellemes vót nagyon a Szamos. Nyaranta szép, homokos volt a palaj, ott tanultak meg mind futballozni a fiatalok. Nagyon legényes hely vót ez a rész itt. Akkoriban még inni is lehetett a vízből, de aztán a román ipari üzemek miatt – még aranybánya is van ott feljebb – szinte fekete lett a Szamos. Mára javult a helyzet, de nem olyan, mint régen vót…