„A mi nevünk az Csengerben kifogástalan vót. Családunkat ismerték és elismerték, a Bokor név mindig „márka“ vót. Persze sok irigyünk is vót, de azt kibírtuk, hiszen inkább legyen száz irigy, mint egy szánakozó.”
id. Bokor Árpád
1923-ban születtem, Csengerben. A dédnagyapám, Bokor Ferenc vót itt valaha a jószágigazgató, mi az ő leszármazottai vagyunk. Két testvére vót, de mindkettő elköltözött, így már akkor több ágra szakadtak szét a Bokrok. A mi águnk, a csengeri ág volt az, amelyik aztán a leggyorsabban terebélyesedett, de főleg a lányok után, mert fiú csak apám vót. Anyámék nyócan vótak testvérek, apámék hatan. El lehet gondolni, hogy milyen nagy család vót a miénk. Ebben a nagy pereputtyban összesen ketten maradtunk parasztok: egy unokatestvérem Garbolcon, akit Horváth Árpádnak hívnak, meg Csengerben én. A többiek tanultak, elkerültek Szatmárból, vagy ha maradtak sem foglalkoztak a földdel. Két testvérem vót: egy nővérem, Bokor Róza – ő lakott az ősi telken, “Kisutcán” (a mai Hunyadi utca) – és egy öcsém, Bokor Gyula, aki továbbtanult, pedagógus lett, Dunántúlra került el Káldra, ott vót tanító meg polgármester. Már mindketten eltávoztak közülünk.
A 8 elemiig itt, Csengerben tanultam (6 elemi + 7. és 8. osztály – a szerk.). Utána elmentem Mátészalkára a Magyar Királyi Téli Gazdasági Iskolába. Ez két éves vót: télen bent vótunk az iskolában az internátusban, nyáron meg az iskolából jöttek ellenőrizni a Csengerben végzett gyakorlatot. Még Móricz Zsigmond is lejött meglátogatni az osztályunkat, a parasztfiúkat. Emlékszem, hogy csizmát viselt, és figyelmeztetett minket is: “Fiúk, a csizmát a lábatokról le ne húzzátok, mert kimegy a talpatok alól a föld!”. Úgy is lett, mostmár pantalló van, a csizma fel van akasztva a szegre. Nem jó idő jár a parasztemberre…
Az iskolában kitanultam a seprűkötést is, aminek később nagy hasznát vettem. Mindig volt cirok otthon én meg mindig foglalkoztam valamivel, nem tudtam nyugton ülni sose. Ott volt a nyárikonyha, jó meleg volt benne, csináltam egy seprűkötőgépet, és ha ráértem, kötögetem a seprűt. Eladásra is, meg magunknak is, mert mindig kellett pótlás.
Tánciskolába is jártam, Tánc és Illemtanár, úgy hívták akkor. Ott lehetett ismerkedni és szórakozni. Vót bibliakör a lányoknak, meg ifjúsági kör, vót vegyeskar (református énekkar – a szerk.), 60-70 fiatal együtt. Vasárnaponként pedig templomba jártunk. Akkoriban minden szombaton déltől már teljesen kihaltak a csengeri utcák: az emberek otthon voltak, takarították a házat, gereblyéztek az udvaron, rendezték a jószágot és a portát másnapra. Vasárnap meg mindenki ment a templomba. Padokat kellett behordani minden vasárnap meg ünnepnap, annyin vótunk. A kar (a templom felső szárnya – a szerk.) szakadásig tele vót a fiatalsággal. Nem ennyin mint most, ma. Eltűntek már ezek a dolgok…
Szórakozni, pihenni a Szamosra is sokat lejártunk. A folyó partján több helyen alakult ki homokpad, „palaj”, mindenki odajárt fürödni. A Szamos sokszor kiöntött tavasszal, feltöltötte a régi medrét. Ebben a „hótt Szamosban” csónakáztunk gyerekként egész nyáron, és sokszor halásztunk is benne. Rossz fonott kosárból csináltunk „tapogatót”, de volt úgy is, hogy fontunk direkt újat. Ha láttuk, hogy mozog a nád, rányomtuk a fenék nélküli kosarat, és mikor csapkodott valami a kosárban, akkor már hal vót benne. Nem egyszer annyi halat vittünk fel anyámnak, hogy megunta és zavart vissza vele minket azzal, hogy ő már ugyan nem süt meg többet.
Később, családos emberként is gyakran lementünk a Szamosra. A gyerekeket felpakoltuk a lovaskocsira, lementünk és ott füröcskéltünk. A lovakat is megfüröttük, mi is fürödtünk. Kellemes vót nagyon a Szamos. Nyaranta szép, homokos volt a palaj, ott tanultak meg mind futballozni a fiatalok. Nagyon legényes hely vót ez a rész itt. Akkoriban még inni is lehetett a vízből, de aztán a román ipari üzemek miatt – még aranybánya is van ott feljebb – szinte fekete lett a Szamos. Mára javult a helyzet, de nem olyan, mint régen vót…