A Szamoson, alacsony vízálláskor rejtélyesnek tűnő cölöpmaradványokat, cölöpcsoportokat lehet észlelni, látszólag rendezetlen összevisszaságban. Több feltevés is volt korábban eme alakzatok funkcióját illetően, míg be nem bizonyosodott, hogy ezek az egykori hajómalmok és úgynevezett malomgátjaik maradványai, illetve a kikötésre szolgáló „őrkarók”.

 

Akkor talán kezdjük az elején: mik is voltak ezek a hajómalmok? Ez a szerkezet igen ősi gépe az embernek, a vízen úszott – ellentétben a partra épített vízimalmoktól – ám szintén a víznek energiáját használva fel forgó lapátkerekeivel. De amíg ez utóbbihoz odavezették a patak felduzzasztott vízét ilyen-olyan módon, addig a hajómalom magán a vízen úszott, s annak szintjéhez alkalmazkodva, az optimális helyre vontatták. Ez egy évszázadokig bevált és praktikus „üzemmód” volt. Hogy Csengernél – de másutt is a Szamoson – ez az eszköz igen régen ismert volt, ezt levéltári forrásokból tudjuk, mely források közül a legrégibb az az 1239-ből keltezett oklevél, melyben a Csaholyi család egyik őse egy birtokper kapcsán „egy malomhelyet kapott a Szamos vízének összefolyásán” Csengernél. Nos ez a malomhely évszázadokig nyomon követhető az iratokból, mert 1782-ben tanúvallomásokban olvashatjuk, hogy „a Melith malmot (ugyanis a Csaholyiak kihaltak, s a Melithek örökölték a vagyont), nem érték fennállani, hanem a malomnak gátját, cövekjeit ifjú korukban (a tanúk 83, illetve 82 évesek voltak!) a Szamoson keresztül látták, amikor a Szamos megapadt.” Még 2003-ban is láthatók voltak a cövekek, bár biztos, hogy nem a tanúk által említettek...

 

De ugorjunk vissza még az időben, és látjuk, hogy máshol is találkozhatunk a közelben hajómalmokkal. Egy 1484-ben kiadott oklevélben bizonyítják, hogy „Bech-i János a Zamos folyón álló malomrészt elzálogosította.” Egy évvel későbbi iraton ugyanez a Bech-i János „Tothfaluban a Zamos folyón álló malomban lévő részét Chahol-i Pálnak zálogosította el.” De idézhetnék számtalan hasonló adatot, melyek mind azt bizonyítják, hogy ezek a monotonon kereplő szerkezetek Szatmár folyóján évszázadokon át jelen voltak. Róluk írta Szirmay az 1819-es könyvében, miszerint „a Szamoson 123 malmoknak kerekeit forgatni kényszeríttetik, melyeknek mindegyike különös gáttal elgátoltatott.”

 

De mi is volt ez a bizonyos gát, mely, mint a későbbiekben látni fogjuk, a legnagyobb gondokat okozta? A gátak szerves tartozékai voltak a hajómalmoknak, ezekkel terelték a vizet a keréklapáthoz, szabályozták annak mennyiségét, illetve ide kötötték ki a vízen úszó malmot. Ezeket az építményeket tölgyfából faragott karók alkották, melyeket berkével egymáshoz fonták, aztán gallyakkal, ganéval és hanttal megtöltötték. Néha felül meg is padolták ,ez lett a „hidasgát”. Magát a malmot az ebből kiemelkedő nagyobb, úgynevezett „őrkarókhoz” kötötték ki, „cöjttel”, azaz vesszőből font alkalmatossággal, a vasmacskát és a vasláncot pótolva. Az ám, de ezzel leszűkítették a folyómedret, s akadályozták az árvizek lefolyását.

 

Nem is volt véletlen, hogy Mária Terézia már 1772-ben betiltotta ezen ősi módszereket. Ezidőben a Szamoson, csupán Szatmár megyében hatvan olyan gátat találtak, melyek a folyót teljes szélességben lezárták. Ezért határozta el bölcs királynőnk, hogy „a káros malomgátakat hányassák ki”. Ám, mint kies hazánkban lenni szokott, a felügyelet és ellenőrzés hiányában ezek az eredmények lassanként megszűntek, s mint fentebb már olvashattuk Szirmaynál, 1819-ben a Szamoson már újra 123 hajómalom működött. Bár az I. Katonai Felmérés térképén (1783-85) Csengernél csak két helyen látunk hajómalomra utaló jeleket (egyet fent Szamosbecsnél, s egy másikat lent Óvárinál), de már 1812-ben a Városi jegyzőkönyvben ekként olvasható: „...a vízi malmoktól a hídig mérettessen fel a föld, s tizedre osztva töltessen fel!”

 

A XIX. század közepétől a közállapotok fejlődése, és a Szamos hajózhatóvá tételének felvetése a hangulat a hajómalmok, de leginkább a malomgátak ellen fordult. A Szatmári Közlöny 1867 novemberében ismét felvetette a Szamos hajózhatóvá tételét, s ezt írta: „...van azonban a megyének és a városnak már közlekedési útja is, de ez nagyon, de nagyon el van hanyagolva…csak magasabb vízálláson lehet rajta látni néhány tutajt és deszkákat leúsztatni.” A cikk írója kifejti – hogy stílszerűek maradjunk – ennek gátjai a malomgátak megléte. De meg is adja a receptet: „E gátakat el kell pusztítani, a Szamos meder hajózható lesz azonnal!” A téma úgy tűnik másokat is foglalkoztatott, mert egy hónappal később egy olvasói levél visszatért erre, eképpen elmélkedve: „A másik folyója a megyének a Szamos. E folyó víze bőségére hajózásra alkalmas lenne, sebessége nem olyan nagy, hogy azon felmenni ne lehetne,…..hanem itt is itt vannak a malmok gátjaikkal, czövekjeikkel, ezek minden vízi közlekedést lehetetlenné tesznek. Ha e malmok és gátjaik elpusztíttatnának, ha a meder tőlük megszabadíttathatnék azonnal új világ nyílnék Szatmárra és az alsóbb vidékre nézve...” És most jön az olvasói levelek máig élő jellemzője- a kemény kritika, vagyis: „De a hatóságok elnézése a malmok és gátjaik körül minden szép reményt semmivé tesz, holott a régibb és újabb időkben igen szigorú rendeletek adattak ki.” Egyébiránt a cikkből kitudódik, hogy „A Szamos víz állása naponként telegraph útján rendeltetik bejelenteni a közlekedésügyi ministériumba.”

 

A hajómalmok engedélyeztetését, működésének feltételeit az 1800-as évek végére hatóságilag rendeletekkel igencsak korlátok közé szorították. Már 1867-ben, majd 1885-ben a XXII.t.cz.-ben, majd véglegesen az 1888. évi 33477 sz. hajómalom rendtartási szabályrendeletben törvényi úton meghatározták a malmok jogállását és működésének részleteit. Ez utóbbiban azt is kimondják (5.§.), hogy a jövőre nézve csak kivételesen és különösen indokolt esetben engedélyezik az új hajómalmot. Ehhez kérvényt kellett írni a m. kir. folyammérnöki hivatal szatmári irodájához forgatóhely tárgyában. Rendelkezni kellett vízimolnárságra szóló iparengedéllyel, sőt engedélyeztetési eljárást is le kellett folytatni az illetékes községbe, annak minden bürokratikus hozadékával. Többek között: kijelölték a „forgatóhelyet”, mégpedig „tutajozó szakértők” közreműködésével, kis és középvízre. Név szerint is ismerjük: Kocsis György és Varga János voltak eme kijelölők.

 

A hajómalmok felállásánál a következőket rendelték el: a vízi közlekedést ne zavarja, más vízi építményektől min. 16 méterre legyen, s a képződésben lévő folyammedrekben nem engedélyezhetők a telepítésük. (Tudjuk jól, ekkoriban volt a Szamos nagy átvágásainak időszaka.) Ellenőrizték, hogy biztonságosan és szilárdan ki van e kötve. Ha a malom helyét változtatni óhajtanák, erre külön engedélyt kellett kérni az illetékes folyammérnöki hivatalnál. A tulajdonos köteles volt malmának mindkét oldalára jól láthatóan egy táblát kitenni, melyen a malom számát és saját nevét „messziről olvasható betűkkel kiírni, s megvilágításra szükséges” lámpával ellátni. Szigorúan megtiltották (54.§) a deszkákból vagy vesszőkből készült rekesz, sövény és fenékgátak felállítását.

 

A hajómalmok még a XX.század elején is működtek Csengernél. Nagyapám – aki 1894-ben született – mesélte, hogy gyermekként a Szamosban úszkálva, majdhogynem egy hajómalom keréklapátja alá került. Az utolsó szamosi hajómalom szerintem Gyügyénél kerepelt, mint azt egy harmincas évekből való képeslapon láthatjuk. A levéltári kutakodásaim alapján még a tulajdonosát is azonosíthatjuk, mert 1887-ben „Balogh Gáspár rápolti hajómalom tulajdonos által a gyügyei határban lévő hajómalma állóhelyének megváltása” ügyében kérvényt adott be. Egyszóval igen körültekintően mindent jól leszabályoztak az illetékesek, hogy a Szamoson biztonságos legyen a vízi közlekedés. Bár ez nem a hajózást jelentette, ellentétben a csalfa reményekkel, –hanem a folyó alacsonyabb vízállását is kihasználó tutajozást.

 

Nehezen tudjuk ma már elképzelni a csordogáló szálfákból egyberótt tutajszerkezeteket, pedig még a XIX. század végén ez élő dolog volt. Bizonyíték erre, hogy 1886-ban a Csengeri Járás Főszolgabírája körlevelet intézett a Szamos parti falvak képviselőtestületeihez „a Szamos folyón szabad kikötőhely tárgyában”! Ez állt a körlevélben: „A Közmunka és a Közlekedési Minisztérium 3950/885 számú rendeletének 6 és7§-a elrendeli, hogy a tutajok és hajók kiköthetésére nézve a képviselőtestületek a Szamos folyam (!) partján egy alkalmas helyiséget (!) jelöljenek ki, s mindenki által észrevehető jelekkel jelöljenek meg!” Sorra érkeztek a visszajelentések az érintett községekből, de csak a környékbeliekét idézzük. Komlódtótfalu körjegyzője meglehetős eleganciával átpasszolta a feladatot az illetékesekre, vagyis a tutajosokra- joggal. „Ezen kör jegyzőséghez tartozó községek határaiban (Dara, Hermánszeg, K. tótfalu, Szamos-Becs, Tatárfalva) elnyúló Szamos folyón a tutajosok mint eddig, úgy ezután is tetszés szerint választandó helyen minden díj nélkül kiköthetnek. A kikötési helyeket minthogy nem tudjuk, hogy hol a kikötésre legalkalmasabb meg nem jelöltem, de ez különben is felesleges s a gyakori áradásokkal szemben ki sem vihető – a tutajosok tudják minő csekély vagy mély vízen köthető ki a tutaj, s úgy a választás az ő teendőjük lesz.” Szamosangyalos az úgynevezett „merítőnél” jelölte ki a kikötőt. Óvárinál „a községi kovácsház mellett nyugatra eső rész”, míg Vetés községnél „az ev. ref tanító használatában lévő földek közötti területen” látták a legmegfelelőbbnek a tutajkikötőt.

 

Sajnos a szamosi tutajozásról további nyomokat nem találtam – bár ez nem jelenti annak megszűntét – ugyanakkor a legidősebbektől sincs tudomásom, hogy hallottak erről. Több mint valószínű, a folyó szabályozása miatt a sodrás nagyobb lett, s nem volt biztonságos, vagy hatóságilag úgy túlszabályozták, hogy gazdaságtalan lett a fák folyón szállítása –mert ez vízi közlekedésnek ugyan nem nevezhető. Az nem tagadható azonban, hogy kereskedelmi célja is volt a tutajozásnak –lásd a középkorból ismert sószállítói útvonalat: Dés – Szatmár Tokaj – Szolnok, de adatok vannak a Szamoson való gyümölcs, gyümölcsaszalványok ilyetén való kereskedelmére.

 

A tutajozást azonban fel lehetne éleszteni a Szamoson, mint turisztikai attrakciót. Az ilyen csalogató programokra ezrével járnak Szlovákiába, Lengyelországba, de már Erdélyben is hallunk ilyenről. Csak remélni tudom, hogy az idegenforgalmi szakemberek, s a jó szimattal bíró vállalkozók ki fogják használni a mi csodás környezetű folyónk ezen lehetőségét.

 

Fábián László