header

Csenger lakosságának eredetéről

Ha a magyarság származása kerül szóba, nemsokára jön az „olvasztótégely” kifejezés, és sokan, csupán hallomásból, mintegy szállóigeként terjesztik, hogy a Kárpát-medencében nincs olyan, hogy tiszta magyar, esetleg egyenesen: nincs olyan, hogy magyar. Tatár, török, német... – és sorolják a megszállókat, amiből csak az oroszok maradnak ki, hiszen ma még látható, hogy velük nem keveredtünk össze, de nincs kizárva, hogy 100 év múltán ők is a kevertségünk egyik forrásaként lesznek említve a köznyelvben... 

Túl azon, hogy mindenki annak vallja magát, aminek érzi, a származás egy más kérdés. 

Tisztázzuk a „tiszta” jelző értelmét: ez esetben a tiszta nem jelent értékesebbet, becsesebbet, hiszen minden ember külön-külön érték, akármilyen származású. A „tiszta” a származásban nem is azt jelenti, hogy nem kerülhetett a vérvonalba semmilyen más nép leánya, vagy fia. Egy-egy kun, tót, vagy horvát ősanya még nem teszi a vérvonalat „kevertté”. Minden idegen hatás nélkül talán csak a bennszülött ősközösségek élnek. Ugyanakkor nem is állíthatjuk sem a tisztaságot, sem a kevertséget tényként, hiszen az anyakönyvek általában csak az 1700-as években kezdődnek. De azt sem mondhatjuk, hogy nincs tiszta magyar, mert az mindenféle kutatást mellőző divatos szóbeszéd csupán. Ugyanakkora általánosítás, mintha azt állítanánk, hogy egyáltalán nem volt keveredés. Szatmárban kevésbé érvényesült a tatár és a török pusztítás is. Még ahol érvényesült is, nem feltétlen azt jelenti, hogy a lakosság összekeveredett a leigázóival.

Csenger, református anyakönyv, népszámlálás (Szabó Előd gyűjteményéből)

A források meglétéig viszont lehet kutatni és leszűrni a tanulságokat. Csenger vallási összetétele 1881-ben: 1755 református, 534 izraelita, 336 görög katolikus, 230 római katolikus, 9 ágostai evangélikus (luteránus). A vallás ekkor még nem csupán felekezet volt, hanem a hagyományok egyik kivetülése és tulajdonképpen lefedte a származást is. A római katolikusok általában távolabbi területekről származó magyar, német vagy szlovák; a görög katolikusok román, ruszin esetleg szerb (eredetileg ortodox vallású népek); a luteránusok a szlovák származásúak közül kerültek ki. A cigányság a helyi többségi vallást szokta képviselni, így őket ebből a szempontból nem lehet kimutatni. Azt láthatjuk, hogy ekkor már a reformátusok csak másfélszer annyian voltak, mint az összes többi vallás tagjai. Ha nem vennénk figyelembe a hagyományokat, matematikailag minden második-harmadik reformátusnak más felekezetű házastársat kellett volna választania. Ezzel szemben, a református anyakönyvet vizsgálva 1766-1895 között az 1828 darab csengeri házasságból mindössze a következő vegyes házasságok találhatóak: A vőlegények közül 15 r.kat, 10 g.kat és 3 evangélikus, a menyasszonyok közül, 9 r.kat és 4 g.kat, akiknek református házasságuk volt. A római katolikus anyakönyvben 1733-1895 között további 28 fél mondható csengeri reformátusnak, akiknek r.kat házaságuk volt. (Sajnos a Csengerújfaluban vezetett görög katolikus anyakönyv ezidáig nem került vizsgálat alá, abban még szerepelhet pár csengeri református, akiknek görög katolikus házassága volt). Mindent összevetve körülbelül a reformátusok 4-5%-ának volt katolikus házassága, de ennek fele a vizsgált időszak az utolsó 15 évében! 

A csengeri református gyülekezet, Pótor Sámuel lelkésszel (középen) és Bokor Árpádné Bakk Etelkával (balról a második) (Szabó Előd gyűjteményéből)

Még tovább enyhül a keveredés súlya, ha megvizsgáljuk a vegyes házasságok melyik rétegben fordultak elő. A tősgyökeres csengeri földműves (főleg, de nem feltétlenül nemes) családokban szinte nem fordul elő vegyes házasság. Olyannyira nem, hogy csupán egy tucat családnév között válogatva zajlik 150 év párválasztása (Barkász, Osváth, Ecsedy, Barcsay, Bélteki, Juhos), ami – és itt még egy legendát kell eloszlatnunk – nem okozott belterjességet, vérfertőzést, hiszen a legtöbb esetben megvolt őseink magához való esze és a választék sokkalta nagyobb volt annál, mintsem hogy közeli rokonnal kelljen házasodniuk. Továbbá: az Erdőhát tisztán református falvaiban még erősebben érvényesült a keveredés hiánya, mint a városias, sok lelket vonzó Csengerben. A települések vallás (= származás) szerint réges-régen elkülönültek, szegregálódtak és úgy is maradtak mind a mai napig. Szatmárba a telepítésekkel kerültek nem református lakosok, akiket nem a szélrózsa minden irányába, hanem máig is meghatározható helyekre telepítettek: Zajtára római katolikus németeket, Pátyodra , Jánkra és Csegöldre görögkatolikus ruszinokat és római katolikus tótokat. (Utóbbi helyről ezért költöztek át az 1715-ben még Csegöldön élő református Porkoláb családok Szamostatárfalvára , ahol ma is élnek, hiszen templomuk előző helyen katolikus lett). Ezek mondhatni tisztán katolikus települések lettek. Két településen úgy telepítettek görög katolikusokat, hogy a reformátusok ott laktak, és/vagy idővel visszaköltöztek: ilyen Csengerújfalu és Porcsalmán az „oláh vég”.

Tovább csökkenti a keveredés súlyát a közösségen belüli házasodás erős hagyománya, illetve inkább praktikussága. Az iparos iparos leányát, a lelkipásztor lelkész leányát, a tanító tanító, vagy lelkész leányát vette el és kevés esély volt ennek évszázadokon keresztüli megszakadására. Mind a mai napokig! Hiszen az ilyen összetartó, összetartozó közösségek felbomlása miatt ma már sokan a legkevésbé a vallást nézzük párválasztás során. Ami az egész „olvasztótégely” elméletet legalizálja manapság, az, hogy a keveredés az utóbbi évtizedekben a vallás háttérbe szorulásával és a hagyományok gyengülésével valóban elkezdődött, sőt inkább ezután fog igazán kiteljesedni. Ha már utódainkra nem is annyira lesz érvényes, de egy-két felmenőt visszalépve a családfán még származásilag jól behatárolható ősöket láthatunk – legyen az tót, román, ruszin, vagy magyar. De kimondható, hogy a tiszta magyar származás ugyan úgy létezik, mint a nemzetiségek tiszta származása. A magyar történelemből elsőre nyilvánvalónak tűnik az olvasztótégely-elmélet”, de helyette jobb lenne a nemzetiségek egymástól független fejlődésének elméletét átgondolni. Hiszen a népek fejlődése nem egy nagy kémcsőben zajlott, amit ha összeráznak, összekavarodik, – inkább csak olyan kötések jöttek létre, amelyek összeillettek.

Szabó Előd