header

A Szamos nagy árvizei

Többször felmerült már sokakban a kérdés; miért telepedtek hát az emberek előszerettel a folyók partjára, ha szinte minden évben szembe kellett nézni javaik pusztulásával, az állandó félelemmel? Mi az, ami e hátrányokat ellensúlyozta? Nagyon nem is mélyednék bele a feleletek taglalásába – de fontosak voltak a védelmi, a közlekedési-kereskedelmi szempontok, a megélhetést nyújtó folyó, és esetenként a jó átkelési lehetőségekből adódó előnyök. Ezek voltak azok a tényezők, melyek már az emberiség történelmének kezdetétől fontosnak bizonyultak. Tudjuk jól, hogy honfoglaló eleink a téli szállást rendszerint folyók partján ütötték fel, s az államszervezéskor ezek a falvak csíráit hordozták. Így történt ez a Szamosháton is, mely máig megőrizte az Árpád-kor településrendszerét. A falvak gyöngyfüzérként követték a szeszélyesen kanyargó folyót, s szinte minden falunak megvolt a szemközti párja.

Csengeri árvíz, 1941 május: Víz alatt a Brassói utca (Szabó Előd gyűjteményéből)

A Szamoshát falvait egész történetük a Szamoshoz kötötte, mindennapjaikat e folyó közelsége és léte határozta meg. A falvak fenn vannak a hátság tetején, tehát aránylag védve az árvizektől. Érdekes megfigyelést tettek az 1970-es árvízkor, hogy az ősi falvak központja – tehát a templom – mindig szárazon maradt, oda a víz már nem hatolt fel. Voltak falvak, melyek a kanyarulatok zugában ültek meg. Miután folyó kanyarulatai mindig eltolódtak, változtak, a falvak bizonyos fokig mindig vándoroltak a romboló oldal változásainak megfelelően. Azért mindent egybevetve a folyóparti falvak állandóan ki voltak téve az árvizek pusztításainak, jóllehet évszázadok alatt kitapasztalták annak rendszerességet, mikéntjét. Miután a Szamos az erdélyi hegyek közt ered, két ágból táplálkozva, vízhozama, de főképp árvizei mindig is szervesen összefüggtek a havasok hótömegének olvadásával, az erdélyi hosszantartó esőzésekkel. Ezek aztán a folyó alsó szakaszán, ahová még a mellékágak víztömege is hozzáadódott - áradásokat okoztak, pusztítással jártak.

Csengeri árvíz, 1970: Szamos híd Tótfalu felől (Szabó Előd gyűjteményéből)

 Ámbár a régi korok árvizeit nem úgy kell elképzelni, mint a jelenkor nagy árvizeit, amikor a folyó „zúgva, bőgve törte át a gátot”. Hiszen gátak nem is igen voltak, s az egyre növekedő vízmennyiség szép lassan emelkedett –terjeszkedett, s természeténél fogva a mélyebben fekvő részekre igyekezett. A korabeli „paticsfalú” házakat nagy kár nem érte, hiszen a víz csak a tapasztást mosta ki a vesszőfonat közül. A mai ember számára egy lényeges dolgot meg kell világítani: a régi századok kezdetlegesebb és aránylag gyorsan és olcsón felüthető hajlékaiban nem szabad olyan féltve őrzött ingatlan vagyontárgyat látni, mint amilyenek a mai drága építmények. A helyi építőanyagok, vessző, sár, nád, fa mindenütt kéznél voltak.
 
Szamosbecs, az 1970-es árvíz idején. Az előtérben Rápolti Gyöngyi áll (Gyarmati Bea, Rápolti Gyöngyi gyermeke jóvoltából, Szabó Előd gyűjteményéből)
Régi iratokban még olyanról is olvashattunk, hogy a folyók mentén szinte óhajtva várták az áradásokat, mert a mélyedésekbe direkt kivezették a vizet, s a később visszamaradó víz jó halászóhellyé vált. Ennek illusztrálására tudom személyes gyerekkori emlékemet idézni, amikor is a Szamos kiáradása után hónapokkal- nyáron, az egykori Hótt-Szamosnak főleg a vizsolyi részén, a pangó vízben rengeteg nagy halat lehetett fogni vesszőkosárral.
 
Ha már szerencsésen visszakanyarodtunk Csengerhez, illetve annak folyójához a Szamoshoz, lapozzuk fel a régi jegyzőkönyveket, és nézzük, miként küzdöttek az itt lakók az árvizekkel, az áradásokkal. Mint azt már korábban említettem a falu ősi magja a folyó menti hátságon fekszik, ez némi természetadta védelmet is szolgáltatott. Ettől függetlenül azonban a veszély állandó volt, s ez ellen a maguk egyszerű módján védekeztek is. Már az 1613. évi XXVII. törvények a folyók –így a Szamos áradásai ellen való töltések készítéséről tárgyaltak. 1715-ben még a vármegye feladata ez, de 1723-ban az irányítási jogkört a helytartótanács vette kezébe – minden bizonnyal nem nagy eredménnyel. Bár az I. Katonai Felmérés leírásában Csenger említésénél ezt olvashatjuk: „...Partja 2-4 öl mély, 3-4 láb magas töltéssel van felgátolva. /../ Az áradást kivéve a rétek szárazak...”. Szatmárnémetinél is hasonló magasságú gátról olvashatunk. A szintén Szamos mellett fekvő Óvári –Vetés községeknél gátról szó sem esik, de a Csengertől feljebb eső Tótfalu, Becs, Angyalosnál sem. Csenger régi jegyzőkönyvei a XIX. század elejéről ismertek, s ebből kapunk némi ízelítőt az árvizek elleni intézkedésekről. 1816-ban azt írták: „...városunk régibb szokásai szerént a Szamos töltései a város lakossaira tized szerént fel oszlassanak.”. Bizony, ha jött a víz, akkor menni kellett nemesnek, nem nemesnek egyaránt a töltéseket védeni, avagy „békeidőben” azt javítgatni. Miként 1817 áprilisában is eképpen határozott a városi tanács: „Tapasztaltatván az, hogy az úgy nevezett vármegye töltése mellett való árokba az áradásakkor a sebes víz nagy károkat teszen, ezért határoztatott, hogy a holnapi napon a Berek allyi lakosok tized szerént ki hajtassanak és három helyen az árkot rekesszék… A felső uttzai lakosok pedig a Tót uttza végén lévő rész utat tartoznak meg csinálni, mihelyt a hír adást veszik.” No persze ez nem minden bonyodalom szerint történt, volt aki igyekezett kibújni a közös munka alól. Ezért dörgedelmeskedik a jegyzőkönyv, mert: „...tapasztaltatik, hogy a Szamos töltésére, a midőn a tizedes által hajtatnak, sokan vagy valami dolog tehetetlen gyereket küldenek, sokan el sem mennek... némelyek pedig délben mennek, amikor már mások a munkába elfáradtak... mások el bújnak és ajtajukat bezárják.” Volt is okuk erre, hiszen a tizedesek joga volt, hogy a hiányzóktól zálogot vegyenek –azaz elvittek valami használati eszközt a háztól, s ezt később csak pénzért lehetett kiváltani a nemeseknek, az adózók megkapták a kiszabott „pálczabüntetést” bár, ha volt pénzük ők is fizethettek, aminek a város vezetősége jobban örült.

Csengeri árvíz, 1970: Béke út (Szabó Előd gyűjteményéből)

Megesett bizony jópárszor, hogy a zálogvevő tizedest jól el is páholták, „tsúfos” szavakkal illetve. 1821-ben újabb határozat született: „...minden gazda készítsen két jó forma vastagságú, egy kiofter hosszúságú tzöveket... mellyeket a tizedesnek házához vivén... a fő hadnagy úr pedig a hová illendőnek ítéli hordassa rakásra, hogy amikor a Szamos töltései szakadozását szükség lesz igazítani, azok készen lehessenek.” Szükség is lett erre bizony számtalanszor. A jegyzőkönyvek panaszolják a vásárok elmaradását, vagy gátoltatását. „1845. május 23. ...az ugarmezőn, Tót uttza vége alatt nyugatról volt a vásár, szép csendes időben. Nagy sokadalom volt, noha az árvíz is hátráltatta.” A legnagyobb árvízről 1847-ben tudósítanak, a tavaszi nagy jeges árról még a fővárosi Jelenkor is ezt írta: „...A Szamos jégpánczélját leöltvén, olly írtóztató ár dűhhel rontott a két part mellékére, hogy a Szamoson a Szatmár-Németi sz. kir. város nagy fahídjának a harmadát szétrombolta...” 1855-ben szintén nagy áradat jött, Csengerbagos és Csengerújfalu teljesen víz alá kerültek, de 1869 decemberéből is nagy vizekről tudósítottak. 1876 februárjában Tatárfalva határában hat és Szamosbecsnél nyolc helyen szakadt ki a gát a víztömeg nyomása alatt.
 
A század közepétől már elkezdődtek a szabályozások és a gátak építése, mely a folyót a szűk ártérre szorította. 1884 április 20-án Csenger határában 32 méter hosszan kiszakadt a gát, azonban a víz nem öntötte el a várost, hanem a mélyebben fekvő ú.n. „lápi részre” zúdult. Bármilyen régi okiratokat átnézve, sehol sem találkoztam azzal, hogy Csengert ismert történelme folyamán valamikor is elöntötte volna a víz. Annál többet szenvedett a Szamos túlparti része. Például 1884 június végén a több napos esőzések után felduzzadt Szamos kiöntött, és elborította Tótfalu, Sima, Tatárfalva és Csegöld községeket, melyek majdnem elpusztultak. 1885-ben az egész Szatmár megyére kiterjedő árvíz keletkezett, mintegy 60 község került víz alá –ám Csengert ekkor sem említik ezek között. A megszaporodott árvizek ellen hatékonyabb összefogás vált szükségessé. 1894. augusztus 9-én megalakult Nagykárolyban az Ecsediláp Lecsapoló és Szamos Balparti Ármentesítő és Belvíz-szabályozó Társaság, s még ez évben nagy erővel megkezdődött Vetés-Óvári-Angyalos vonalában a töltések építése, mely 1885-ben el is készült. Ezt követően már csak áradásokról kapunk híreket, de falvak pusztulásáról nincs tudósítás. Míg el nem érkezett 1970. május 14...
 
Fábián László