A Szatmári–síkságnak a mélyebb völgyvonalát egykor jórészt időszakos vagy tartós vízborításokat jól tűrő növényzet foglalta el. A mocsári tölgyből álló erdőségeket mocsarak, nádasok és később legelők váltogatták. Ha azonban valami csoda folytán alig háromszáz évvel visszakerülnénk erre a vidékre, bizony rá sem ismernénk. Persze az természetes folyamat, hogy az ember, az életterét növelvén ezeket ritkítja, újabb és újabb területeket szakasztván ki belőlük, megélhetését biztosítandó. Ugyanakkor értékes, néha vissza nem hozható természetes kincsek fogyatkoznak, sőt a mai esztelen „megélhetési stílfűrészes”-korszakban az is kétséges, hogy egyáltalán fennmaradnak. Látva, hogy már a karvastagságú fácskákat sem kímélik, elképzelhető, hogy párszáz év múlva az arab sivatagokat idéző képet láthatnak utódaink...

 

A Szamos-menti erdőségek ősi képére még visszatekintést adnak az I. Katonai Felmérés (1782-85) színes térképlapjai, de leginkább az azokat kiegészítő szöveges leírások, bár ezek főként katonai -stratégiai szempontból vizsgálták a tájat.