A Szatmári–síkságnak a mélyebb völgyvonalát egykor jórészt időszakos vagy tartós vízborításokat jól tűrő növényzet foglalta el. A mocsári tölgyből álló erdőségeket mocsarak, nádasok és később legelők váltogatták. Ha azonban valami csoda folytán alig háromszáz évvel visszakerülnénk erre a vidékre, bizony rá sem ismernénk. Persze az természetes folyamat, hogy az ember, az életterét növelvén ezeket ritkítja, újabb és újabb területeket szakasztván ki belőlük, megélhetését biztosítandó. Ugyanakkor értékes, néha vissza nem hozható természetes kincsek fogyatkoznak, sőt a mai esztelen „megélhetési stílfűrészes”-korszakban az is kétséges, hogy egyáltalán fennmaradnak. Látva, hogy már a karvastagságú fácskákat sem kímélik, elképzelhető, hogy párszáz év múlva az arab sivatagokat idéző képet láthatnak utódaink...

 

A Szamos-menti erdőségek ősi képére még visszatekintést adnak az I. Katonai Felmérés (1782-85) színes térképlapjai, de leginkább az azokat kiegészítő szöveges leírások, bár ezek főként katonai -stratégiai szempontból vizsgálták a tájat.

 

Az adott időszakban a települések szerkezete, rendszere, a táj képe itt Szatmárban megőrizte a középkori állapotokat, mely az Alföldön a török hódoltság miatt megsemmisült. Ha megnézzük a térképszelvények közül a Csenger környékére vonatkozókat, szembetűnik, hogy milyen hatalmas kiterjedésű erdőségek húzódtak itt, melyeket csak a falvak körüli irtások (szántók-legelők) szakítanak meg. Az erdőkben alig járható utakat találunk, ám bennük szállásokra is lehetett találni. Vetésnél, a Szamos melletti Gyülvész-erdőről ezt írta a hajdani hadmérnök: „Magas fás erdőség, sűrű bozóttal vegyes, a szállások melletti magastörzsű erdővel… sok mocsár szeli át, az utakon kívül járhatatlan”. Tüzetesebben tanulmányozva a térképet, az is kitűnik, hogy a legnagyobb erdőség a Csengertől induló, s szinte Szatmárnémetiig húzódó több egységből álló sűrűség volt, amit csak a Szógotánál, az akkorra már elpusztult Senye falu („Sanyi-kert”) egykori határa szakított meg, de ugyanúgy a hajdani Vizsoly falu körüli irtás is kitűnik Óvári felett. Ezt a nagykiterjedésű erdőt leegyszerűsítve Darai-erdőként emlegették. Gécnél látunk egy kisebb részt, N. Erdő (Nagy-Erdő) néven. Komlódtótfalu és Sima között is volt két kisebb erdőség, melyen a Garand – később Erge – folyik keresztül. Ezek csak maradványai voltak akkorra a honfoglaláskor itt talált hatalmas tölgyeseknek, melyek létezésére Tótfalu régi neve Dombó (a szláv: tölgy) utal.

 

Rendszeresség látszik abban, hogy a Szamos belső kanyarjaiban volt a nagyobb erdők legtöbbje, de a folyót végig, mindkét oldalon úgynevezett ligeterdők övezték, melyek pl. Vetésnél, és fentebb Angyalosnál-Tatárfalvánál kiszélesedtek. Ezek legtöbbje ártéri fűz- és nyárfaligetek voltak buja aljnövényzettel.

 

Visszatérek újfent a térkép szöveges mellékletére, s vegyük sorba miket írtak a Szamost követő falvaknál a fentebb említett erdőkről:

Tatárfalva: „Ritka, magastörzsű tölgyfaerdő és némi bozót is.”
Csenger: „Az áradást kivéve a rétek szárazak. A Szógotta félsziget a folyó áradásakor víz alá kerül, majd egy állandó mocsár marad vissza.”
Géc: „Nagyerdő: magastörzsű, nagyon sűrű tölgyből áll.”
Becs: „A falu mellett, a folyónál kissé magastörzsű tölgy-éger erdő.”
Dara: „A Vizsoly Vitné erdő és a Zilboka erdő magastörzsű tölgyből áll, sűrű bozót növi be. Mindenütt nagyon mocsaras, csak a kijelölt utakon könnyű szekérrel járható.”

 

A szövegekben előforduló „sűrű bozót” a cserjeszintet jelentette, melynek máig is jellemzője a veresgyűrű som, a földön kúszó hamvasszeder, és a csíkos kecskerágó. Nagyon jellemző az egyes szinteket összekötő, az egyéb növényzetre rátelepedő kúszónövényekből összeállt „fátyoltársulás”. Ilyen a komló, az ebszőlő csucsor, sövényszulák, a talajt némely helyen teljesen befedi a vadszőlő, a csalán, a szerbtövis és a süntök. Persze ez a látvány csak a folyóhoz közeli részeken van, távolabb már a tölgyesek tipikus cserjeszintjével találkozhattak az utazók.

 

Nem térek ki a sűrű erdők madárvilágára, de még elképzelni is nehéz, mily változatos és nagyszámú lehetett. Ellenben az erdők állatvilága már kutatottabb. Néprajzi kutatók találkoztak még az 1950-es években is olyan öregekkel, akik az erdei farkasról még tudtak történeteket mesélni. Hogy ne menjek messze, nagyanyám mindig emlegette, hogy kislánykorában (kb. az 1800-as évek vége) megkergették a farkasok. Mindez hihető is, mert ők a Hótt-Szamos mellett laktak, ott pedig még áthatolhatatlan bozótos-füzes volt akkoriban. Luby Margit néprajzi munkáiban is olvashatunk a farkasokról. Kétféle farkasról meséltek neki; a nádi vagy réti farkasról és az erdei vagy bérci farkasról. Ez nagyobb testű és veszedelmesebb volt, mint az előbbi. Ő téli vendég volt, mint mondották a jégen jött, s tavaszra visszament a németi erdőbe, s ott fiadzott. Akkora volt, mint egy jól megtermett juhászkutya, szürke, lompos farokkal. Ettől a fajtától még az ember is tartott, megtámadta a lovat, szarvasmarhát, a magányos utast, sőt a fuvarosszekeret is a kemény téli éjszakákon.

Az egykor hatalmas tölgy és vegyeserdők -állat és növényvilágukkal együtt- lassan visszaszorultak, s mára már szinte semmi nem maradt belőlük a környéken. Még gyermekkoromban ismert volt a Tölgyes- vagy ahogy mondták a „Tőgyes”.  Ez a Szamos akkor már levágott egykori kanyarjában fekvő Sanyi-kert északi részén volt, a már említett, Csengertől Szatmárnémetiig nyúló tölgyerdő utolsó mohikánjaiként. Egyik idős adatközlőm emlegette, hogy itt táboroztak le 1848-ban a huszárok. Az iskolai osztályok kirándulóhelyeként sokszor felkeresték a Madarak és Fák Napján. Egykori gazdájáról „Kun tőgyes” néven is emlegették, s az öt utolsó, méternél is nagyobb átmérőjű példányait a Tsz a ’60-as években vágatta ki.

 

Végezetül, miután a cikk hajdani erdőségekről szól, úgy érzem a „kiserdőkről” is szólnom kell. Ezek tulajdonképpen elvadult akácfasorok voltak, melyek az egybenyúló telkek végén húzódtak, mintegy telekhatárként. Hamar besűrűsödtek, elvadultak, s tökéletessé váltak mindenféle gyermeki kalandozásokra. Gyermekkorom szép emlékei – s gondolom ezzel többen is így vannak – a tekergések, csavargások bennük, a „katonásdi”, a bandaharcok, s később a „randik” kapcsolódnak hozzájuk.

 

A mai gyerekeknek pedig nem marad más lehetőségük, minthogy a Szamos árterére lemenve, a régi füzesben barangolva igen halvány fogalmat alkossanak a még véletlenszerűen megmaradt ligeterdők hangulatából és látványából, az egykori erdőségek halvány visszfényeként.

 

Fábián László