Többször felmerült már sokakban a kérdés; miért telepedtek hát az emberek előszerettel a folyók partjára, ha szinte minden évben szembe kellett nézni javaik pusztulásával, az állandó félelemmel? Mi az, ami e hátrányokat ellensúlyozta? Nagyon nem is mélyednék bele a feleletek taglalásába – de fontosak voltak a védelmi, a közlekedési-kereskedelmi szempontok, a megélhetést nyújtó folyó, és esetenként a jó átkelési lehetőségekből adódó előnyök. Ezek voltak azok a tényezők, melyek már az emberiség történelmének kezdetétől fontosnak bizonyultak. Tudjuk jól, hogy honfoglaló eleink a téli szállást rendszerint folyók partján ütötték fel, s az államszervezéskor ezek a falvak csíráit hordozták. Így történt ez a Szamosháton is, mely máig megőrizte az Árpád-kor településrendszerét. A falvak gyöngyfüzérként követték a szeszélyesen kanyargó folyót, s szinte minden falunak megvolt a szemközti párja.

 

A Szamoshát falvait egész történetük a Szamoshoz kötötte, mindennapjaikat e folyó közelsége és léte határozta meg. A falvak fenn vannak a hátság tetején, tehát aránylag védve az árvizektől. Érdekes megfigyelést tettek az 1970-es árvízkor, hogy az ősi falvak központja – tehát a templom – mindig szárazon maradt, oda a víz már nem hatolt fel. Voltak falvak, melyek a kanyarulatok zugában ültek meg. Miután folyó kanyarulatai mindig eltolódtak, változtak, a falvak bizonyos fokig mindig vándoroltak a romboló oldal változásainak megfelelően. Azért mindent egybevetve a folyóparti falvak állandóan ki voltak téve az árvizek pusztításainak, jóllehet évszázadok alatt kitapasztalták annak rendszerességet, mikéntjét. Miután a Szamos az erdélyi hegyek közt ered, két ágból táplálkozva, vízhozama, de főképp árvizei mindig is szervesen összefüggtek a havasok hótömegének olvadásával, az erdélyi hosszantartó esőzésekkel. Ezek aztán a folyó alsó szakaszán, ahová még a mellékágak víztömege is hozzáadódott - áradásokat okoztak, pusztítással jártak.